Egy jól sikerült szöktetés - Mozart vígoperájával nyitott az Iseumi Szabadtéri Játékok

Tavaly a Szent Márton-év ünnepi méretei miatt sokak bánatára kiköltöztették a rendezvényt és a Történelmi Témaparkban tartották A Sevillai borbély bemutatóját. Mondhatjuk, hogy az eseménysorozat idén hazatalált. Talán ez az újramegérkezés is motiválta a darabválasztást, hiszen anno Mozarttal nyitott (A Varázsfuvola) az első Iseumi Játékok. Nem árt két-három évente visszanyúlni Mozarthoz - mondta Kiss Barna, a Savaria Szimfonikus Zenekar igazgatója. Igaza is van, mert Mozart tényleg az ember elevenjéről tudott zenét írni. A többszörös visszatéréstől pedig lesz ennek az egész miliőnek egy nagyon familiáris hangulata. Hábetler András rendezésében a Szöktetés a szerájból a közönséghez szól. Persze, mint minden előadás, de itt szó szerint végig beszélget a darab a nézőkkel. Azt tűzte ki célul, hogy még jobban kinyissa érzékszerveinket az opera műfajára. Feltárja a darab zenei világának működését, rámutasson a miértjeire ennek a komplex zenei világgépezetnek. Olyannyira, hogy a nyitány előtti nyitányban a rendező önmagát játszva előre lépett és közölte, baj van. Páran felnéztünk az égre, hátha a szabadtéri körülményeknek szól félelme, de nem volt esőfelhő a fejünk felett. A hatásfokozás kedvéért, mielőtt közölte volna megjelenésének okát, inkább Mozart zsenijéről beszélt, arról az ösztönös zenei világteremtésről, amely három hétig az opera szereplőit teljesen leválasztotta a jelen véráramáról. Azért fontos ezt kiemelni, mert ez a három hét lett maga a rendezői koncepció. A darab zenei világát megtartották, a szöveget, Gottlob Stephanie gyengécske szerelmi kanavászát azonban átgyúrták. A cselekményszál nem változott, ugyanakkor a kitalált kontextus teljesen újrarajzolta az opera arc-éleit. Nemcsak a szerelem motiválja a hősöket, hanem a művészet, a dalszerzés, a dalban-lét önértéke is. Az "operacsinálás" szerelem és a szabadság metszéspontjaként tökéletes témaválasztásnak bizonyult. Mintha csak a darab termelte volna ki a nem várt szituációt, kicsit több információt kell megosztania velünk a társulatnak, mint amire számítottak. Ugyanis a baj az volt, hogy az eredetileg Constanzát alakító énekesnő felső hangjai egy megfázás miatt eltűntek, így az őt váltó beugrónak, Szakács Ildikónak egy napja volt, hogy a társulat próbaidejét behozza, és Lőrincz Judit hangja legyen a zenei részeknél. Nem kis alázatot követelt ez a két művésznőtől, de nem hazudtolta meg magát a rendezői koncepció, itt tényleg minden az opera iránti rajongásról szólt.

Pedrillo, Ozmin és a szombathelyi háremhölgyek az Iseum színpadán
Fotó: Garas Kálmán

Így tehát a kezdet. A darab eltávolodott az alapszövegtől és egy művészetkedvelő basa (Hábetler András) udvarába engedi be a nézőt. A dologban azonban van némi csavar, mert az előadás végén kiderül, hogy a basa nem más, mint a kaftánban és strandpapucsban zseniálisan vezénylő karmester, Szennai Kálmán. Csupán az történt, hogy maga a hatalomgyakorlás nem érdekli. A művészetben fellelhető öröm az, ami mozgatja.

A szereplőket hangi adottságuk alapján választja ki ez az udvar. Bár a szelekció hangalapú, a darab mindenkihez saját természete, (hang)színe szerint ragaszkodik. Egzotikum ez a humanista felfogás ebben a rohanó világban. A szereplők látszólag zárt szigeten vannak, mégis úgy tűnik, hogy az éneklés által mindenki képes meghaladni saját határait. Egy-egy ária, dalbetét a személyiség szabadságfokának elvégtelenítését adja. Ezzel együtt a másikhoz vezető legőszintébb utat is megmutatja. Itt mindenki saját arcával sáfárkodik, saját bőrét/hangját viszi a vásárra. Az vagy, ahogy énekelsz alapon a mozarti zene képes az embert valahogy a legjobb formájára gyúrni. Ozmin, a darab legönzőbb, legnegatívabb karaktere (Rácz István) is szerethetővé válik, ahogy képes (többször) belehalni egyetlen megfelelő hang kiéneklésébe. Vagy, ahogy Constanza nagy áriájában az énekesnő testét teljesen átrázza a fájdalom és az elvesztett élet utáni vágyakozás. De beszélhetnénk Belmonte (Ódor Botond) és Constanza rabságból felhangzó duettjéről is, ahol csak a zene képes elszakítani az őket szorító kötelet, és ezáltal egyesíteni valamely nem látható, mindent átívelő térben a szerelmeseket.

Hábetler András nagyon pontosan ráérez ennek az operának a ritmusára. Tudja, hol kell kicsit hátrébb lépni, kivenni a magyarázatot, hagyni működni a zenét. Tudja azt is, hogy Mozart nem feltétlenül a szerelemről ír zenét, hanem az élet művészi és szerelmi beteljesítésének lehetőségéről. Nem egy zárt világképű operát közvetít ez a rendezés. A fináléban a színpadról leúszó gumicsónakban együtténeklő társulat mintha azt üzenné: egy hajóban evezünk. Viszont, hogy miképpen érünk majd partot, azt nem közli. Egy biztos: sok múlik azon, hogyan létezünk együtt. Akárcsak a színpadon, akárcsak a szerelemben...

Constanza: Lőrincz Judit/Szakács Ildikó, Blonde: Nánási Helga, Belmonte: Ódor Botond, Pedrillo: László Boldizsár, Ozmin: Rácz István, Szelim pasa: Hábetler András, karmester: Szennai Kálmán, rendező: Hábetler András, közreműködik: a Savaria Szimfonikus Zenekar.