Etus kerámiáiba lehel életet - Németh Katalin restaurátor „beköltözött” a Szilágyi Mária-gyűjteménybe

Szilágyi Mária keramikusművész (1916 – 1979) nem itt született: hálából, a pályáját kísérő figyelemért cserébe hagyta több mint száz alkotását Celldömölkre. A város pedig vállalta, hogy állandó kiállításon mutatja be a gyűjteményt, amelynek darabjaival időről időre találkozhatott is a közönség, de az anyag a művelődési központ 2007-es felújítása idején dobozokba került. Németh Katalin kellett hozzá, hogy a dobozok mélyére nézhessünk.

Úgy beszél Szilágyi Máriáról – akinek nőként és művészként is alaposan meg kellett küzdenie a sikerért –, mintha személyes ismerőse volna, titkainak tudója. De hát az is: Katalin majdnem két éve naponta sok órát tölt el Szilágyi Mária színes-mázasból egyszer csak – belső lelki élmény hatására – hófehérre, tükrösre, gyöngyösre váltó kerámiáinak társaságában. Az a feladata, hogy rendbe hozza, eredeti szépségükben mutassa föl mindegyiket. Tisztít, gipsszel tölt föl (a Szilágyi-kerámiák eredetileg üregesek, így sérülékenyebbek); ha kell, ragaszt – a lényeg, hogy rendkívül körültekintő és precíz legyen. Nagy munka – negyven-ötvenéves alkotásokról van szó –, már látja a végét. Maga is meglepődött, amikor fölmérte, hogy mekkora anyagról van szó. Szilágyi Máriát a mázas technikák szakértőjeként jellemzi, aki gyakran konstruktivista szellemben hozta létre folklorisztikus, később bibliai ihletésű ihletésű kerámiáit.

Németh Katalin úgy mutatja be Szilágyi Mária világát, mintha személyes ismerőse volna. De hát az is: majdnem két éve a Kemenesaljai Művelődési Központ és Könyvtárban berendezett műhelyben a száztizennyolc darabot számláló gyűjteménnyel foglalatoskodik. A művész második korszakából való hófehér kerámiák megtisztítása például sok finom „pepecseléssel” jár (Fotó: Gyuricza Imre)

Annak, aki azon gondolkodik, hogy Katalin vajon honnan annyira ismerős, adunk egy kis segítséget: a nagy érdeklődéssel kísért celli Munkácsy-kiállításon ő volt a tárlatvezető, és a látogatók mindig elismeréssel nyilatkoztak arról a felkészült, kedves, mosolygó fekete lányról, aki a festő színpompás világába bevezette őket. A KMKK igazgatónője, Pálné Horváth Mária akkor vetette föl, hogy van itt egy csodálatos gyűjtemény, két év alatt rendbe tudná-e tenni. Elvégre ez a mestersége. A külön bejáratú „Szilágyi Mária-vizsgamunkája” egy megsérült krakklé-mázas tál újjávarázsolása volt; a krakklé üvegmáz, amely az alapmáz fölé kerül, és az újraégetés nyomán pókhálószerű bevonatot képez a tárgyakon. A halas tál visszanyerte eredeti szépségét, ő pedig húsz év után visszaköltözött a szülővárosába. Mert Katalin viszont tősgyökeres celldömölki, kisdiákként ide, a művelődési központba járt rajzszakkörre Szilvi bácsihoz (Dénes Lajos Szilveszterre sokan emlékeznek), vagyis korán eldőlt, hogy köze van a képzőművészethez. A pécsi iparművészeti gimnáziumban egy évig alkalmazott grafikát tanult – például betűt írni századmilliméternyi pontossággal – , aztán átiratkozott a budapesti „kisképzőbe”, festő szakra. Itteni tanárai keltették föl az érdeklődését a restaurálás iránt. Érettségi után háromszor felvételizett a képzőművészeti egyetem festő-restaurátor szakára, minden alkalommal bekerült a legjobb kevesek közé, de végül nem vették föl. Akkor úgy döntött, hogy inkább a gyakorlat felé fordul: restaurált ikonokat, kerámiákat, faliképeket, rengeteget tanult, mindig a legjobb mesterektől. Közben elvégezte a Falk Miska utcai műtárgyszakértő iskolát, vagyis nemcsak restaurátor, hanem okleveles festményszakértő, valamint okleveles műtárgyszakértő. És ha ez nem volna elég, gyémántszakértő is.

Most Szilágyi Mária kerámiáira koncentrál, ez az első alkalom, hogy egy egész gyűjteménnyel van dolga. Azt mondja, hiányozni fog, ha a munka véget ér. A legnehezebb talán Bábel tornyát volt újra épségben fölállítani. Hátra van még például egy jókora totemoszlop. De azért ha az édesanyja arra kéri, hogy hozza helyre az otthon eltört kapsót, előbb-utóbb azt is megteszi. Nemrégiben valaki egy rapityára tört tállal kereste föl. A tulajdonos nem tudta, micsoda érték birtokában van, csak kedves volt számára az emlék. Katalinnak majdnem elállt a lélegzete, amikor rájött, hogy a tál – vagy ami maradt belőle – Limoges-ból való, de tényleg. És életre keltette a 18. századi porcelánt. Annyi tapasztalatra tett szert, hogy megint tanulna: művészetelméletet, design-t. Sok sikert! Remélhetőleg még az idén, a celli Szilágyi Mária-tárlat megnyitóján találkozunk.