Fényértékükön születő versképek

Mirtse Zsuzsa kislány korában aranyásó akart lenni és kincskereső. Cseperedvén elolvasta Michael Ende Momo című mesekönyvét (amit idén újra megjelentetett a Móra kiadó), és rádöbbent: igazából Momo szeretne lenni. Momo, a borzas kis hősnő, aki egyedül veszi fel a harcot a Szürke Urakkal, akik ellopják az emberek idejét, tehát az életüket, és mivel az élet a szívben lakozik, megrágják szürkeségükkel a szíveket is. Ha nem a szívéből él az ember, ha nem szán időt a saját életére, elszürkül, elidegenedik magától. A sors ott fordul, hogy az emberek elhozzák Momónak a történeteiket...

Így lett Mirtse Zsuzsa sorsgyűjtő - nagy empátiával, szeretettel és elfogadással gyűjti a történeteket, ezekkel találkozunk az írásaiban. Vagyis nem naplószerűen ír, mindaz, amiről szó van, nem kifejezetten vele esett meg (vagy nem csak vele), nem őt hagyták el százszor, és nem feltétlenül ő gubancolódik a szerelmi szálakban, amelyeket a művei göngyölítenek. Feldolgozza és beépíti a munkáiba a hallottakat, természetesen az elbeszélőre nézve felismerhetetlen módon. A nők megtisztelik őt a bizalmukkal, tudják, hogy jó helyre kerül, amit elmondanak. Így születnek újjá az árnyékos történetek is a maguk fényértékén.

A Sötétkamra verseskötet azt a kissé régimódi, időt szánóan nosztalgikus helyzetet idézi a digitális korban, amikor egy fényképész a mostanit megelőző technikához nyúl: áll egyedül a sötétkamrában, fehér papírjait az előhívó folyadékba mártja, és várja, hogy előtűnjenek a képek, az emlékeink képei. Ilyenek ezek a versek: a sötétben, a sötétből előhívott képek, pont annyira szomorkás tónusban, amennyire nehezen viseljük az elmúlást. Vagy amennyire nehéz elengedni a dolgokat. Mirtse Zsuzsának ezzel van dolga: a gyűjtés után az elengedéssel, ebbe a tevékenységbe vonja be az olvasót. Az egyes szám harmadik személyben írtak eltávolítják tőle magától a verset, a többes szám első személlyel pedig beölel minket is a versbe: ha véletlenül nem vennénk észre, hogy ezek az intimitások nem kifejezetten Mirtse Zsuzsa kalandjai, hanem velünk is megesnek vagy megeshetnének, akkor ezek a nyelvi eszközök behúznak szépen bennünket is a gyűjteménybe. Mi vagyunk az Évák, a Mária-arcú anyák, és a szeretők, mi mind, és végül mind az az egyetlen...

Zsuzsa sokat ír nőkről nőknek, de persze a férfiak sem maradnak ki a sorsgyűjteményből. A könyvbemutatón olvasott fel a Lovag-kór című könyvéből is, a 153 kis karcból, amelyek mindegyike különböző férfi habitusokat karikíroz megengedő, szeretetteljes iróniával. Ezek ugyancsak sötétkamrában, az árnyékból előhívott képek, amelyek azért villannak fel, hogy aztán elengedhessük őket a múlt számára, mindig egy picit "megszabadulva ". A közönség is ebben a " megkönnyebbülésben " nevetett együtt lovag-etüdökkel.

A könyvbemutatón szó esett még Mirtse Zsuzsa régi költőkhöz és a görög mitológiához való vonzódásáról is, ami a szereplehetőségeken túl az a felismerést kínálja számára és számunkra, hogy a viszontagságos történetek minden időkben megtörténtek, és bizony istenekkel ugyanúgy megesnek, mint az emberekkel.