Kutyaharapás Székely Csabával, aki bemutatta nekünk Vitéz Mihályt

Székely Csaba, a bemutatókkal és díjakkal elhalmozott, sőt, állítólag „ajnározott" drámaíró – bölcsésztanulmányokkal, újság- és prózaírói, szerkesztői tapasztalatokkal a háta mögött - teljes fegyverzetben lépett ki a színházi porondra néhány évvel ezelőtt, és a sikersztori azóta tart, nem csak a színpadon: Bányavidék-trilógiája 2013-ban a Magvető Kiadónál jelent meg nyomtatásban. A marosvásárhelyi születésű, ma is alig 35 éves szerző csöndes szerénysége, finom ön/iróniája, kisfiúsan fölfénylő mosolya mit sem változott. Székely Csaba természetesen nem először jött Szombathelyre:  2013. június 22-én a Weöres Sándor Színház nagyszínpadán vette át – égszakadás, fölindulás után - a Weöres Sándor-centenárium alkalmából kiírt, rendkívül nagy érdeklődést kiváltó  drámapályázat első helyezettjének járó díjat. (A díjátadó után készült Székely Csaba-interjúnk itt olvasható.) Akkor már túlesett a POSzT-os berobbanáson: a marosvásárhelyi Bányavirág-előadás 2012-ben elnyerte a szakmai zsűritől a legjobb előadásnak járó elismerést (az egyik főszereplő, benne a ma már „szintén szombathelyi" Bányai Kelemen Barna színészi díjat kapott) a pécsi színházi találkozón, a Bányavirág ugyanebben az évben megkapta a színikritikusok díját a legjobb dráma kategóriában, sőt: a kritikusok döntése szerint 2013-ban is Székely Csaba írta a legjobb darabot (ez a Bányavakság), aztán 2015-ben jött a kritikusdíj-triplázás: a Vitéz Mihállyal.

Gonosztevők, őrültek, komédiások

A Színházcsinálók-esten Jordán Tamás olvassa föl azt a Weöres-testamentumot, amelyet a WSSz iránytűként mellékelt a szombathelyi drámapályázat résztvevőinek: „Ha valaha síremléket, szobrot, emléktáblát kapok, vagy bármely intézet a nevemet viseli, mindegyikre véssék rá e sorokat: Az emberiség akkor fog boldogulni,ha rááll az egyetlen józan, ráállható alapra: ha szükségleteit elégíti ki, és nem szenvedélyeit, bosszúvágyait, rögeszméit. Ha módot lel arra, hogy ne legyen kénytelen eltűrni, hogy gonosztevők, őrültek, komédiások, mániákusok vezessék, fel bírja ismerni őket, és nem szolgálja többé az ő terveiket. (...)"  Utólag úgy tűnik, mintha kifejezetten Székely Csabának üzent volna ez a Testamentum. Bár  nem a Weöres-pályázat kedvéért kezdett foglalkozni a legnagyobb román történelmi hős, Vitéz Mihály figurájával, de a pályázat kellő motivációval szolgált a Vitéz Mihály-darab megszületéséhez. Jámbor Nándor, a WSSz gyakorlatos és végzős kaposvári színészhallgatója a WSSz történetét választotta szakdolgozati témának. Dolgozatából  idéz is egy kicsit a Színházcsinálók-est közönségének. Például Székely Csabát: „Erdély története mindig is zűrös volt, de a 17. század elejére a történelem szereplőinek sikerül végzetesen összebonyolítaniuk itt az eseményeket. A Vitéz Mihály címszereplője a legismertebb román nemzeti hős, majd minden romániai városban áll szobra. A karizmatikus Mihály vajda egymás ellen fordítja a székelyeket és a magyarokat, és simán elfoglalja Erdély trónját - erről a periódusról szól a dráma. Előbb foglalkoztatni kezdtek az ide vezető események, majd egyre jobban kezdett érdekelni maga Mihály. Az a folyamat érdekelt, hogyan válik egy ismeretlen kereskedő akkora manipulátorrá, hogy könnyedén egymás ellen fordít két népet, ez ma is nagyon aktuális. Felfedeztem Mihályban a kalandvággyal megáldott karrieristát, akiben jól megfér egymás mellett a tisztesség és álnokság; akinek az élet egyszerre mulatság és taktika; aki ritkán mond igazat, a hazugságait viszont komolyan gondolja; aki attól fogva, hogy ráérez a hatalom ízére, megállíthatatlanul tör előre. Egyszóval megláttam benne a mai politikust." Jámbor Nándor két fontos szerepet kapott a Vitéz Mihály-előadásban: ő játszotta/játssza a címszereplő fiát, valamint Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet (aki szintén nem olyan, mint ahogy a fejedelmeket a konszolidált történelemkönyvet ábrázolják). Nándi nemcsak a próbafolyamat izgalmairól számol be dolgozatában, hanem az előadás diadalmenetéről is, megemlítve például a POSzT-meghívást és Bajomi Nagy György Básti Lajos-díját.

A színészi alázat munkaköri kötelesség

Székely Csaba különben inkább  „kicsinek és kopasznak" képzelte el a szédítő karriert befutott Vitéz Mihályt, de Bajomi Nagy György alakítása tökéletesen meggyőzte – az ellenkezőjéről. Egyébként is azon szerzők közé tartozik, akik szakmai alapon hajlandók a párbeszédre, akár a változtatásra. Hiszen a színház sokszereplős műfaj, a szöveg egy – bár nagyon fontos – eleme a színházcsinálásnak. A Vitéz Mihály szombathelyi ősbemutatóját egy „másik marosvásárhelyi", Béres Attila vitte színre – óriási invencióval. A próbafolyamatban pedig mindent összevetve a rendező a főnök. Ahogy Bajomi Nagy György fogalmaz: „A színészi alázat munkaköri kötelesség." Ő egyébként eddigi pályafutása legjelentősebb, legjobb szerepének tartja a Vitéz Mihályt: ez a „kelet-európai III. Richárd" hihetetlen utat, magasságokat és mélységeket jár be, a szerep ívét megrajzolni nem volt akármilyen feladat. A történelmi dráma persze csak akkor érdekes, ha nem panoptikumot vonultat föl, hanem közünk van hozzá. Amikor az est moderátora,  Darabos Enikő író, irodalmár, egyetemi docens a mindennapi, jelenkori  valóság és a színház viszonyát firtatja (lásd például Mertz Tibor, azaz Petrosz Gucci-táskáját), Jordán Tamás egyrészt megjegyzi, hogy a (jó) színház nem tud nem kötődni a valósághoz, másrészt hozzáteszi, hogy  az áttételes fogalmazás és  a direkt aktualizálás között számtalan árnyalat adódik. Ízlés kérdése, hogy ki melyiket részesíti előnyben. Az előadás minősége bizonyosan nem azon múlik, hogy aktualizál vagy áttételesen fogalmaz.

Tolvajbanda a gyémántraktárban

Székely Csaba most a budapesti Szkénének dolgozik: Szikszai Rémusz rendez előadást a Kutyaharapás című Székely Csaba-darabból. A minta Tarantinótól való: a Kutyaszorítóban című fölforgató kultmoziban „egy gyakorlott tolvajbanda fegyveres rablást követ el egy gyémántraktárban. A rendőrség meglepően hamar a helyszínre ér, ezért felmerül a gyanú, hogy valaki a banda tagjai közül besúgó. A cselekmény a rablás elkövetése után indul, és egy-egy visszatekintő jelenetben idéződik fel az azt megelőző időszak, a bűntett kitervelésének fázisa, illetve ily módon ismerjük meg magukat a szereplőket is". Lehet tippelni, hogy miféle  hajszálereken kapcsolódik ez a sztori a mai magyar valósághoz. Székely Csaba azt mondja, ezúttal úgy írt, hogy közben nem kellett elképzelnie a szereplőket (ahogy különben szokta): tudta, hogy melyik figurát melyik színész játssza, a színészekre szabta a dialógusokat.

Vagyis most nem fordulhat elő, hogy akit ő kicsinek és kopasznak gondolt, az végül magas lesz, korpulens, akár homlokba hulló hajzattal – és így tökéletes. (Ki tudja már, hogy Shakespeare mit gondolt a szereplőiről. Főleg, hogy akkoriban a nőket is férfiak játszották.) És akkor még egy titkos szombathelyi szál: anno Dömötör Tamás (Döme) a Kamara Savaria idejében szintén csinált egy szombathelyi előadást a Kutyaszorítóban alapján, a régi sportházban volt a bemutató. Játszott benne Endrődy Krisztián is, a Vitéz Mihályban erdélyi tanácsúr – egy a tragikomikus bohózati trióból.