Nyitnak a hétrétországi porták a vihar után

Sülyi Péter, az Őri Alapítvány elnöke szombat délelőtt azt mondta, hogy még be kell hozniuk azt az egy napot, amely a vihar miatt kimaradt, de teljes kapacitással fognak indulni az esti programok. Szép is volt látni, ahogy körénk épült a rendezvény. Felállították a szabadtéri színpadokat, lépcsőt készítettek. De nyitott a lacikonyha, a limonádés, és kikerültek az asztalokra a portékák is. Az emberek meg szépen lassan "belakták" a kiállítótermeket, leültek a padokra, gyerekek ugráltak a trambulinon. Volt már villany megvilágítani a képeket, elektromos áram, hogy üzemeljenek a kávéfőzők. Szóval a szombat tényleg az indulásról szólt.

Négy kiállítás nyílt meg az első napon. Átértelmeződött a négyszemközt fogalma. Négy kiállításon, öt alkotó kamerán, vásznon keresztül ránk vetülő kép-pillantásával találkozott a tekintetünk. P. Kézdi Anna fotóinak éles-homályos képhullámain utaztunk a Malom Látogatóközpont galériájában. Ellentétes képmozdulatok, két világ kontrasztja határozza meg a kiállított anyagot. A művésznő egy félévet itthon tölt, az Őrségben, és egy fél-évet otthon lakik, Angliában. Úgy érezhetjük, hogy a kettő haza között a képekben él igazán.

Bernáth Edit és Nyilas Ilona fotói visszapörgetnek minket a múltba, valahová a 70-es, 80-as évekbe. Képregény-retro interaktív tárlatuk izgalmasan nyitva hagyja a képeket a jelen pillanatnak. A néző hozzáírhat, hozzárajzolhat a munkákhoz, vagyis előhívhatja belőlük a saját történetét. Egyik kiírt Márai-mottójukat idézve: "Megköszönöm magamnak a napot, azzal, hogy élek." Bizony, ahogy a Tarantino-filmekből ismert sárga szín több helyen átszínezi az időt, az életemlékeket, azt érezhetjük, hogy nem létezik nagyobb műalkotás a létezésnél.

Pilló Ákos kiállítását Haris László fotóművész nyitotta meg Kazinczy szavaival: Jót, s jól! És hozzáteszi: Aki tudja azt, hogy mi az, ami az emberi igazságokhoz tartozik, az csodálatos dolgokat tud csinálni! És tényleg elég végignézni Ákos fotóin, találkozni az ortodox hitvilággal, az ukrajnai piaccal, idős emberek ráncain végigfuttatni a tekintetünket, tetten érni az időt a zsidó sírok között vagy a százéves málló zászló anyagában, és rájövünk, hogy milyen igazságról beszélt Haris László. Ezek a képek nem magukról szólnak, attól ütnek, hogy másokat szólaltatnak meg szavak nélkül.

Egészen más világba visznek Balogh István Péter festményei a Pajtaszínházban. A mesei színek, az elmosott körvonalú figurákban mindig ott van valami sötétség. Akárcsak a mesékben, itt sem létezik a jó a gonosz nélkül, ez adja az egyensúlyt.

A Pajtaszínházban is megkezdődtek az előadások. Bereményi Géza darabját (Irén levele) Újhelyi Kinga és Pál Hunor játszotta el. Irén (Újhelyi Kinga) többször nekifut a testvérének írt levélnek. Akárcsak az élete, ez sem sikerül elsőre, folyamatosan megakad és újrakezdi. Ez a beakadó élet jellemzi a nőt, aki egy válás után próbálja rendbe szedni magát. Nem találja a vonatkozási pontokat, a kapaszkodókat.

Minden imbolyog körülötte, így ő is csak szédeleg a világban. "Minden csak úgy lett. A férj, a válás, a gyerek. Az élet meg sem kérdezett." Erről szól a darab, ahogy az ember arra ébred rá, hogy kikerülte a saját élete. "Van nekem méhem, miért ne szülnék? Mindenem megvan, miért ne élnék? Közben pedig kimaradok az egészből."

A darabban megszólaló könnyed dalok valahogy még nehezebbé, még fojtóbbá teszik ezeket a kérdéseket. A létezés is olyan könnyű, mint egy dal, de közben elviselhetetlen a szövege.