Színészek élőben a falon

Törőcsik Mari-portrék a falon, Törőcsik Mari a Jurisics-várban. Bérczes László rendezővel érkezik, nyilván Velemből. Mindenkihez kedves, mindenkihez van egy jó szava. A tágas lovagterem sarkában hangol A falu rossza-zenekar, Némedi Árpád pont egy olyan Znamenák-felvétel közelében játszik, amelynek ő a főszereplője. Jó a rendezés, jók ezek a megkettőződések. Hollósi Frigyes a falon – és itt kis szünet, mert ő már nincs, és van mégis. Nem csak azért, mert a tárlatnyitón az ő nótáját húzza el először a Makkhetes-zenekar. (Lesz megint várszínházi Hollósi-est is, énekléssel, emlékezéssel, hosszú kávéval; hideg tej, két cukor. És cigarettával meg a napi sajtóval.)

De vissza a jelenbe, a tárlatnyitóhoz, amely elmúlt pillanatokat idéz. Vagy inkább emel örökre jelen idejűvé. Kovács Zsolt a falon, Kovács Zsolt a parketten – karján Szilágyi Csenge, mintha bálba érkeztek volna: játszanak, mint a boldog gyerekek. De a mulatság kicsit arrébb lesz, lenn, a várudvar színpadán, a Makkhetesben. Játék van – megjátszás nincsen, ahogy a tárlatot a közönség figyelmébe ajánló Bánfalvi Eszter fogalmaz, csodálatos, sűrű és áttetsző pontossággal. Íme: „Különleges alkalom a mai. Két olyan alkotó fotókiállítását láthatják, akik eredeti szakmájukat tekintve nem fotósok. Znamenák István színész, rendező – Stekovics Gáspár festő, képzőművész. Szóval 'hivatalosan' nem, és mégis. Laikus és elsősorban néző vagyok itt, de szerencsés, mert néhányszor a témájuk lehettem. Számomra azért megkapóak a képeik, mert mélyen izgatja őket az arc, a személyesség. Perspektívájuk sohasem távolságtartó. Fontos, ha nem a legfontosabb számukra, hogy belebújjanak a személyiségbe, akit fotóznak.” És ezek után Bánfalvi Eszter a két „nemhivatalos” fotós (és mégis) látásmódját, ha tetszik módszerét – és így a felvételeit – is pontosan jellemzi, a köztük érzékelhető különbségekkel együtt.

Znamenák István és Stekovics Gáspár fotókiállításának megnyitója a kőszegi vár lovagtermében. Fotó: Unger Tamás

A felszabadultan és kíváncsian „nagy kvaterkázó” Steko „fél szeme mindig az arcon, a tekinteten”. Ami azt jelenti, hogy „finoman, észrevétlenül figyel, de mélyen elraktározza, amit lát, mert amikor alkalom adódik a fotó elkészítésére, már nincs ismeretlen terep: pikk-pakk elcsípi a villanást a szembogárban”. Tetőn, lépcsőfordulóban, Szigligeten – vagy egy fotelben.

A színházi fotózásnak is megvan a maga története: „Kamaszkoromban rengeteg színházi fotót nézegettem”, mondja Eszter. „Hatalmas, szenvedélyes pózok, távolba meredő tekintetek. Ezek úgy készültek, hogy a fotóspróbán a jelenetet megállították, a színész megdermedt a pózban, a fotós beléphetett a térbe, és kattant a gép. Manapság a fotósok a nézőtéren ülnek, folyamatosan megy az előadás, és ők lentről elcsípnek, amit elcsípnek. Na ez Znamival nem fordulhat elő. Próbát néz. Nem is egyszer. Akár szerepel benne, akár nem. Ha meg rendezi, akkor végképp. Megfigyel. Viszonyokat, szándékokat, küzdelmet, teret. Takarásból, zsinórpadlásról, forgatáson, bárhol. Ott tud lenni mindenütt, mégis láthatatlan marad ilyenkor. Ezért nincs megjátszás, csak jelen idő. Valami természetes bizalom van közte és a kollégák között. Érti és ismeri a folyamatokat, elég létezni. És mellette lehet, felszabadultan. Ő ezt kapja el újra és újra. belefúrja magát a szavakba és a csöndekbe. Eleven rögzít.”

Tessék ellenőrizni: Stekovics Gáspár és Znamenák István színházi fotói, színészportréi a Jurisics-vár lovagtermében láthatók. És közben megáll az idő.