Guttman Barbara művészi projektje a meg nem született gyermekről

A művészi projekt során január 30-án 50-100 méterenként a járdára helyezett 200 piros cukorbabát a képtár közelében és a belvárosi sétálóutcákban, tereken. A piros cukorbabák hamar olvadni kezdtek a fehér havon – egy elveszített gyermekre, egy szándékosan eltett gyermekre vagy akár egy újszülöttre utalva, az esemény véres valóságának illúzióját keltve. A projekt címe ez volt: Káddis Michaelnek.

Guttman Barbarával a jelenségről, a szándékairól, a művészi koncepciójáról beszélgettünk.

– Az utcára kihelyezett cukorbaba minden lehet, annyiféleképpen olvasható, amennyi olvasó van... Szerintem nem az a kérdés, hogy én mit akartam kifejezni. Nem szeretem a művek szájbarágó interpretációit. Úgy gondolom, az a lényeg, hogy benned, a nézőben milyen érzelmeket hoz fel, milyen gondolatokat mozgat meg, hogy egyáltalán valami megmozdul-e benned. A munkáim mindig személyes történeteimből indulnak ki, sokszor tükörképnek használom az érzelmek feldolgozásában – mondta Barbara.

Guttman Barbara Zágrábban született, Szerbiában nőtt fel, hat évet élt Jeruzsálemben. 2002-ben jött Magyarországra. A Szombathelyi Képtárban most a tanítványaival közös kiállításon szereplő Keserü Ilonánál kezdte a doktori iskolát (Fotó: Ohr Tibor)

– Ugyanakkor számomra fontos, hogy a műveim elegendően nyitottak maradjanak, hogy a néző saját történetét, értelmezését is bele tudja szőni. Attól működik egy műalkotás, hogy mindenkinek igaza lehet. Szerintem annak a kutyát sétáltató hölgynek, aki a Fő téren zaklatottan ordított rám, hogy „ez abortusz”, és aztán kihívta a rendőrséget, ugyanannyi igaza van a munkám olvasásában, mind nekem, akinek a munka teljesen másról szól. Egy művészeti alkotásnak az a dolga, hogy érzelmeket, gondolatokat váltson ki, kérdéseket tegyen fel, és nem kell feltétlenül válaszokat is adni.

– Nekem ez a munka gyászról szól, egy meg nem született gyermek gyászáról. Kertész Imrének is van egy „Káddis a meg nem született gyermekért” című könyve, bár ezt csak akkor fedeztem fel, miután a munkám ötlete és címe már megvolt. Ez a szinkronicitás, amikor szembejön ugyanaz a téma. Nehéz, de gyönyörű olvasmány Kertész könyve. Az én munkám sem próbál könnyű lenni, de melyik gyász könnyű munka? Guttman Barbarát a „káddis” jelentésköréről is megkérdeztük, arról, hogy kifejezetten számára mit jelent ez az „ima a halottért”. Hogy látja, mennyire meghatározó az életünkben a halálfélelem?

– Amikor néztem a temetkezéssel és halállal kapcsolódó imákat, megérintett, hogy a káddis az életre fókuszál, az életre – és részeként a halálra – mint folyamatra. Arra, hogy azok, akik életbe maradtak, vigaszt keressenek a közösséghez való tartozásban, és Isten akaratának elfogadásában. A káddis szövege istent dicséri halálkor, nem bűnbocsánatot kér az elhunyt számára, amit a keresztény imákban találtam. Egy meg nem született gyereknek hogyan lehetne bűne? Így lett káddis a munkám címében. Szerintem a gyász szerves része az életnek, mindig is ez volt, de manapság sok ember fél tőle, kellemetlenül érzi magát egy gyászoló ember közelében, sőt ha tudja, kikerüli. Manapság a közösségek is nagyon gyengék, a média pedig a „smily, happy people” világnézetet ápolja, amiben tabu minden negatív érzés vagy gondolat. A káddis egy ősi bölcsességgel átöleli a gyászt. A gyászoló belengedheti magát a gyászmunkába, ami azt jelenti, hogy ez egy folyamat, aminek van eleje és vége, mert a gyásza nem csak az ő magánügye, hanem a közösségé is.

Guttman Barbara első káddis munkái festmények voltak, amit a londoni Tracy Emin retrospektív kiállítás inspirált. Ez a két festmény látható a „Párhuzamok és találkozások – Ilona Keserü Ilona 80” kiállításon a Szombathelyi Képtárban. A Káddis Michaelnek projekt ötlete múlt év tavaszán született. Eredeti verziója sok-sok piros cukorbabát elhelyezni a padlóra úgy, hogy az ember csak úgy tud közlekedni, ha rálép és összetöri a cukorbabákat, vagy nagyon óvatosan, lassan lépkedve kikerüli, vagy egyáltalán nem közlekedik. Nem lehet anélkül közlekedni a kiállítóteremben, hogy interakcióba ne lépnénk az alkotással. Barbara ezt a verziót 2013. júliusban a Kragujeváci Nemzeti Múzeumban állította ki Szerbiában. Szombathelyen a téma egy új verzióját láthattuk.

Egy baba még olvadás előtt

Barbara azt mondja 15 éve foglalkozik a sérülékenység és a mulandóság témájával.

– Amikor nem engedtem magamat sérülékenynek lenni, akkor az emberek zártnak, megközelíthetetlennek éltek meg engem. Akkor olyan voltam, mint egy hal a parton, aki fuldoklik, nézi a vizet, és azon gondolkodik, hogy tud-e úszni Ennek a problémának csak egy megoldása volt: megtudni, hogy tudok-e úszni, vagyis beleugorni a vízbe, és bízni abban, hogy tudok. És tudtam is, mert szerintem sérülékenynek lenni az ember legtermészetesebb állapota. A hal arra született, hogy vízben éljen, ússzon. Attól tudok igazán erős lenni, ha sérülékeny vagyok. Ettől tudok őszintén saját magam lenni, ettől tudok más emberhez kapcsolódni, és ettől tudnak a munkáim másokat is megérinteni.