Pars Krisztián olimpiai bajnok mesélt sportról és a hozzá kötődő utazásairól

Az olimpiai bajnok kalapácsvető kissé nehezen helyezkedett el a színpadon, a szék nem kicsit bizonyult szűknek, de ez mit sem változtatott jókedvén, közlékenységén. Az est házigazdája, Grünwald Zsolt arra kérte, meséljen, mi történt vele az elmúlt harmincegynéhány év alatt. Krisztián a sportolástól indította mondandóját.

- Tizenhat évesen kerültem komolyabban kapcsolatba a testedzéssel. Előtte is sportolgattam, foci és hasonlók az én életemből sem maradtak ki, de innen datálom a tényleges kezdetet. Nem volt egyszerű időszak az életemben. Szentgotthárdon éltünk, Körmendre jártam iskolába, Szombathelyre pedig edzeni. Mindennap öt óra ötvenkor indultam és este nyolc után értem haza. Ebben az időszakban kerültem közel Németh Pali bácsihoz, aki mindjárt az elején megismertetett a súlylökéssel, a diszkoszvetéssel és a kalapácsvetéssel. Hagyta, hogy mindegyiket kipróbáljam, aztán döntöttünk: marad a kalapácsvetés. Az első két hétben csak azt gyakoroltam, hogy kitaláljak a ketrecből a kalapáccsal. Nem volt egyszerű mutatvány, de aztán csak sikerült - tette hozzá mosolyogva az olimpiai bajnok, aztán máris egy másik földrészen találtuk magunkat.

A Kalandor-körben Pars Krisztián mesélt űti élményeiről. Fotó: Kiss Teodóra

- A sporthoz köthető első külföldi utam rögtön Dél-Afrikába vezetett. Ugyanis Pali bácsi azt mondta, ha jól szerepelek a lengyelországi ifjúsági világbajnokságon, akkor kivisz Afrikába edzőtáborozni. Rögtön az első nemzetközi versenyemet megnyertem, Pali bácsi pedig tartotta a szavát. Budapestről Madridba mentünk, ott átszálltunk, és Johannesburgba repültünk. Nem semmi út volt. Akkor repültem először. A legszebb az volt, hogy visszafelé egyedül kellett jönnöm, akkor voltam 16-17 éves, de mint látható, megoldottam, és nem vesztem el.

S ha már repülés, hát nem mehettünk el amellett, hogy ugyan ez volt Krisztián első repülőútja, de mostanra már több mint négyszázszor volt szerencséje a nagy madárral szállni. Több száz út, és szinte az összes kontinensen megfordult, kivéve Észak-Amerikát és Ausztráliát. Igaz, az utóbbi földrészen nem igazán népszerű sport a kalapácsvetés, Észak-Amerikában pedig inkább csak egyetemi bajnokságokat rendeznek.

Ismét Johannesburg és Fokváros került szóba.

- Nagyon veszélyes hely, magam sem hittem volna, ha nem látom, hogy megérkezik az orvos a rendelőhöz és kiveszi a fegyvert az anyósülésről. Én elkövettem azt a hibát, hogy egymagam elindultam sétálni a városban. Nagyon komoly helyeket láttam, igazi gettó hangulat, mindenütt bandák, fegyverek. Utólag néha elgondolkodom, nagyon nagy szerencsém volt, hogy nem esett bajom. Ezt mondták a helyiek is, amikor megtudták, hogy egy ilyen  körúton jártam fegyver és helyi kíséret nélkül.

Aztán  Japánban landoltunk.

- Ez azért is érdekes helyszín az életemben, mert 2000-ben jártam ott először. Meghívásra érkeztem,  mégsem vártak a reptéren. Most már tudok rajta mosolyogni, akkor annyira nem volt vicces, hogy kézzel-lábbal kell megértetnem magam, elmagyaráznom, ki vagyok, mit akarok, és hogy mondják be a nevem a hangosbemondóba. Sikerült, de akkor sem történt semmi. Nagy nehezen megértették velem, hogyan jutok el a szállodába, váltsak buszjegyet, szálljak fel itt és itt. Amikor álltam a megállóban, láttam, hogy valaki észveszejtően rohan, azt hittem elhagyott valamit, vagy valaki után fut, majd amikor odaért, szembesültem vele, hogy hozzám futott. Sűrűn kért elnézést az illető (tíz perc hajlongás közepette), amiért elkésett. Szerencsém volt, mert nem hiszem, hogy odataláltam volna a szállodához. Egyébként nagyon érdekesek ott a taxik, leinted, s már egy kar segítségével nyitja is az ajtót. Amúgy meg fehér kesztyűben vezetnek a sofőrök.

Aztán szóba kerülnek az olimpiák. Kiderül a pekingi nem volt olyan meghatározó élmény, már ha abból a szempontból nézzük, hogy a kezdeti néhány nap alatt nem sikerült a magyaroknak érmet szerezniük, Krisztián azt mondja, ez érezhető volt a hangulaton is odakinn. Persze, aztán beindult minden.

- Egyik este a magyar csapat a moszkvai étteremben ünnepelt. Mondhatnánk, túl jól sikerült. Nem lett volna semmi baj, ha másnap reggel nem nyolc órakor indult volna a busz a kínai nagy falhoz. Megébredtem háromnegyed nyolckor, s azt hittem, a többiek itt hagytak. Majd körbementem a szobákban, s láttam, mindenki édesdeden szunyókál. Visszafeküdtem én is, s gondoltam, majd csak lesz még alkalom arra, hogy megnézzük azt a falat.