Jordán Tamás: Csak az igaz érdekel

Determinista: szentül hiszi, hogy az életében minden azért történt, hogy a Weöres Sándor Színház megalapításában és működtetésében érje el célját. Most például az foglalkoztatja, hogy miképpen lehet szinkronba hozni a naptári évet - a költségvetési számokat - a színházi szezonnal és a szerződtetésekkel; hogy mindenki időben tudja a dolgát és senki ne érezze magát kiszolgáltatottnak.

Jordán Tamás, a szombathelyi színház igazgatója január 15-én ünnepli 70. születésnapját. Ebből az alkalomból állítjuk össze a kis Jordán-szótárt: egy hívószó - egy válasz. Nézzük, mi lesz belőle.

- Agora.

- Ez az a szó, amit talán a legtöbbször mondtam ki Szombathelyen. Nem győzöm hangoztatni, hogy már a Nemzeti Színház igazgatói posztjára benyújtott, 2002-ben írt pályázatomnak a 6. fejezete ezt a címet kapta: Agora. Az ókori görög demokráciában ez volt az a hely, ahol a városlakók összegyűltek, megbeszélték fontos ügyeiket. Ilyen hellyé kell válnia a színháznak, hogy az emberek megérezzék: ha kis mértékben is, de befolyásolhatják a világ menetét. Nem tüntetésekre gondolok, hanem eszmecserékre. Az agora-program megvalósulásához sok türelem kell. Szeretnék nem türelmetlen lenni, de belül érzem, hogy azért az vagyok, mert engem sürget az idő is. Évtizedekre nem tervezhetek, pedig lehet, hogy a kiteljesedéshez ilyen időtartamra van szükség. A jelek mindenesetre biztatóak.

- Álom, álmodozás.

- A legtöbb álmom első nekifutásra tényleg álomnak, lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Amikor például a POSzT-ról elkezdtem beszélni, akkor sokan nemcsak álmodozónak tartottak, hanem félkegyelműnek, vagy ostobának is. Nagy büszkeségem, hogy a POSzT - akár mint az agora-koncepció része - létrejött. De képtelenségnek tűnt a szombathelyi színházalapítás is. Most meg itt ülünk egy igazgatói irodában, egy szívünknek most már nagyon kedves épületben, ahol nagyszerű társulat dolgozik. Díjakról soha nem álmodoztam, de legutóbb a jubileumi Prima Primissima igazi álom-kategóriás meglepetés volt.

- Átélés.

- Nekem azt jelenti a színházban, hogy minden pillanatot el akarok hinni - színészként, rendezőként és nézőként is. Lehet, hogy nincs igazam, de ha a zenében van abszolút hallás, akkor nekem a prózában van abszolút hallásom. Rögtön észreveszem, ha valami nem igaz, és akkor nem érdekel. Viszont cserébe önkényesen a világ legjobb nézőjének neveztem ki magamat: meg tudok rendülni, kibuggyan a könnyem, ha a próbán látok valami meghökkentően igazat. Arról van szó, amit József Attila olyan pontosan megfogalmaz a Thomas Mann üdvözlésében: "Az igazat mondd, ne csak a valódit". Ha a színész nagyritkán igazat csinál, a közönség sajnos valószínűleg nem veszi észre  elfogadja a valódit. Pedig óriási a különbség.

- Barátság.

- Bálint Andris - akivel már általános iskolás korunk óta ismerjük egymást -, Koltai Robi, Csankó Zoli, Bodnár Zoli. Aztán Nemény András, Fejes Péter; akik most vesznek körül. De ha igazán mélyen megkapirgáljuk, és a barátságnak a kapcsolattartáson túli mélységeit keressük, akkor azért, azt hiszem, mégiscsak magányos vagyok.

- Boldogság.

- Széllel szembe. Egészen kivételes boldogság, hogy általa - most már mindjárt 70 évesen - megtapasztalhattam valami olyasmit, amiről nem is feltételeztem, hogy létezik. Ilyenkor nem a színész minőségében vagyok jelen a színpadon, hanem egyszerűen csak beszélek embereknek. Teljesen szabadnak és boldognak érzem magam. És miután a versek - érdekes módon, de cseppet sem meglepően - a stand up-sztorizás stílusát veszik át, más dimenzióba kerülnek: frissebbé, élőbbé válnak. Az is érdekes - és sok mindent jellemez -, ahogy ez az est létrejött: a Savaria Takarék Szövetkezet nyolcvannal több vendéget hívott a gálájára, mint ahányan a színház nagytermébe beférnek. Megkértük őket, hogy jöjjenek át a próbaterembe: valaki zenélt, Kálmánchelyi Zoliék improvizáltak, én meg elkezdtem dumálni. Fergeteges siker volt. Ha nincs ez a túlhívás, nem születik meg a Széllel szembe.

- Család.

- Bűntudat. A világ elvárásait ezen a téren nem tudom teljesíteni; nyilván nem várom el elég jól magamtól én sem. Mentséget persze mindig találok arra, hogy miért nem foglalkozom többet a családommal, de a mentség csak mentség marad. Deviánsan éltem: rendhagyó, bár nem példa nélküli, hogy három anyától van négy gyerekem. Különböző helyeken vagyunk az országban, ritkán találkozunk. Ráadásul Szombathelyen kamaszodó Benedek fiam majdnem annyi idős (négy hónappal idősebb), mint a legnagyobb unokám. Ezért aztán a nagyapai reflexek bennem nem alakultak ki. Egyszerűen nem érzem magam nagypapának.

Jordán Tamás: Képtelenségnek tűnt a  színházalapítás is. Most meg itt ülünk az  igazgatói irodában, egy szívünknek most már nagyon kedves épületben, ahol nagyszerű társulat dolgozik  Fotó:  Benkő Sándor

- Játék.

- Győzelem. Világ életemben imádtam játszani: hatéves koromban tudtam snapszlizni, sakkozni; a nagypapától tanultam. De nem bírtam olyan partnerrel játszani, aki nem halt bele a vereségbe. Furcsa ez: a győzni akarás elszakadt magától a játéktól. Nem tudtam veszíteni. Persze, azért kellett és kell újra meg újra megpróbálni. A lóversenyben sem az az érdekes, hogy tíz forintra mennyit kapok, hanem az, hogy megmondtam, ki fogja megnyerni. A lóverseny a közhiedelem szerint a pokol bevezető bugyrának egy szakasza, pedig egy olyan játék, amelyik nem az egzisztenciáról szól, hanem arról az adrenalinról, ami három perc alatt ott felszabadul. Ha sikerült, akkor az ember úgy érzi, hogy látja a jövőt, tudja, mi fog történni. A többiek meg nem tudják. Az Istennel való cimboraságot jelenti a győzelem.

- Kompromisszum.

- Színházigazgatóként a közönség kiszolgálása és a társulat belső igénye, elégedettsége között meg kell találni azt a keskeny mezsgyét, amelyen jó érzéssel, biztonsággal járhatunk. A bűvös szó: a pragmatizmus - felmentést ad sok minden alól. A legnagyobb bűn a gyávaság, mondja Jesua a Mester és Margaritában. Szeretném hinni, hogy nem vagyok gyáva, csak néha elbizonytalanodom.

- Nosztalgia.

- Számomra nem létezik. Nem nézek vissza. Nem gyűjtök emlékeket. Amikor 1980-ban lement a televízióban a Fehér Gyuri által készített József Attila-összeállítás, kaptam Gábor Miklóstól egy négyoldalas, kézzel írt, elragadtatott levelet. Azt írta, úgy érzi, nem fog verset mondani ezek után. Nekem az a levél sincsen meg. Nem akarok találkozni azzal sovány, nagyszemű fiatalemberrel sem, aki egykor a filmvásznon voltam. Menekülök tőle, nem nézek meg semmit. Örülök annak, hogy úgy tehetem el, amilyen fogadtatást kapott a maga idejében. Mondok valamit: nagy hibának tartom, hogy levetítették a 6:3-at. Az egy csoda, úgy emlékszünk rá, mint a magyar sporttörténet csúcsára, de azt a meccset most már nem szabad megnézni. Borzasztó rosszul futballoznak, csak ahhoz képest futballoztak jól, ahogy akkor a világ futballozott. A mai Haladás egy tízest rúgna az aranycsapatnak.

- Politika.

- Párbeszéd. Ha tetszik: agora. Nagyon nehéz ma a közéletben közlekedni, mert a pecséteket alig lehet megúszni: mindenki besorolódik. A rendszerváltás előtt egyértelműek voltak a viszonyok, utána aztán jó ismerőseim különböző szekértáborokba kerültek. Én a baloldalra: Kaposváron csupa SZDSZ-es vett körül, Eörsi Pista révén majdnem be is léptem. Akár a másik oldalra is kerülhettem volna. De ettől kezdve rajtam volt a pecsét. Szókratész azt mondja, ha egyszer valaki valahova odaállt, akkor ott kell maradnia, ott kell szembenéznie a veszéllyel. Nagy bűne a politikának, hogy hagyta: ilyen mély árkok keletkezzenek a közéletben. Én ezt nehezen tűröm. Akármilyen furcsán hangzik, mégiscsak a szeretetet tartom a legfontosabb parancsnak, bár a világ ezt nem veszi tudomásul. De azt hiszem, azért tudok mégis szót érteni mindkét oldallal, mert komolyan gondolom, hogy mindenkiben a felebarátomat tisztelem.

- Veszteség.

- Közel becsapódó bombák. Vallai Péter, Garas Dezső, Hollósi Frigyes. Most már tényleg úgy érzem, hogy kevesebb a világ. Úgy képzelem el, hogy állok, és szoros sánc vesz körül: nem tud befújni a szél. Ezt a sáncot a barátaim alkotják. Egyszer csak kidől valaki, aztán még valaki, egyre hűvösebb lesz: vacogok középen, átfúj a szél.