Szabadság, szerelem: Találkozás egy fiatalemberrel - Csuti Sándor tanár úr az 1956-os plakátról

A ragyogó tekintetű egyetemistában a családtagok és az ismerősök közül sokan azonnal fölismerték  édesapjukat, nagyapjukat – vagy egykori szombathelyi tanárukat. Csuti Sándor tanított általános iskolában, középiskolában, aztán az orosz szak megerősödésével a Berzsenyi főiskolán. Már nincs közöttünk. Feleségével, a szombathelyi Nagy Lajos Gimnázium legendás magyartanárával, Csuti Sándorné Gizikével indulunk hát el az eltűnt idő nyomában. De a történetek mindig sokkal előbb kezdődnek, talán nem is lehet megállapítani, hogy pontosan mikor.

Csuti Sándorné családja a romániai Bánátból (Orsova, Temesvár) 1950-ben települt át Budapestre. Édesapja hajóskapitány volt, a Magyar Hajózási Részvénytársaság romániai alkalmazottja. A II. világháborús „román kiugrás” után különösen nehéz idők következtek a kisebbségben élőkre, németekre, magyarokra: „Apukámat – aki mindvégig magyarnak vallotta magát, megtartotta a magyar állampolgárságát - váratlanul elbocsátották, nyugdíjazták. 1950-ben áttelepültünk Budapestre. Nyolcadik osztályos voltam akkor, nem ismertem a magyarországi viszonyokat, a politika pedig nem érdekelt egyáltalán. Zenei pályára készültem, zongoratanárnak.” De amikor néhány évvel később a pályaválasztásról kellett dönteni, a konzervatórium mellett felvételizett az idegen nyelvek főiskolájára is. Családja – főleg anyai ágon - „a német kultúra bűvöletében élt”; a német nyelvvel, főleg a beszéddel soha nem volt gondja. Fölvették. De az ötvenes évek elején semmi sem volt egyszerű. Az idegen nyelvek főiskolája pont akkor megszűnt, a hallgatókat pedig a pesti bölcsészkarra irányították: egy idegen nyelvet tarthattak meg, mellé kötelezően föl kellett venniük a történelmet vagy a magyart.

Csuti Sándor tanár úr családja 2014-ben egy 1956-os plakátnál

Ezen a ponton kapcsolódik össze először a két fiatal élete. Csuti Sándor is akkor (1954-ben) jelentkezett az idegen nyelvek főiskolájára. Természetesen őt is a bölcsészkarra irányították, úgyhogy együtt kezdték meg egyetemi tanulmányaikat magyar-lengyel, illetve magyar-román szakon. Magyar szakosként pedig mindjárt egy csoportba kerültek. Gizike nem örült a cserének: „Nem ismertem igazán se a magyar irodalmat, se a magyar történelmet. Egyikből se voltam igazán jó. Nem lehettem az, ami akartam.” Lám, milyen furcsa az élet: szombathelyi tanítványai máig rajonganak érte, valóságos legendája van. Ő köszöni a dicséretet, de megjegyzi, hogy ezek mulandó dolgok: „Elvégeztem, amit nem választottam. Nagyon nem akartam magyartanár lenni, aztán tényleg megszerettem. Sokat kellett tanulnom. Amit az ember 13-14 éves koráig elmulaszt, később nehéz bepótolnia. Én pedig sokáig alig olvastam valamit magyarul. Gyerekkoromban két magyar könyvünk volt otthon: az Arany-balladák gyűjteménye Zichy-illusztrációkkal – ki tudja, hova tűnhetett – és Madáchtól Az ember tragédiája. Nagyapám rendelte meg a sorozatot. De gyerekkoromban nem olvastam a János vitézt, a Toldit. Szinte hihetetlen, ugye?”

Leendő férjével viszont a magyar irodalom hozta össze: „Az első dolgozatot Zrínyiről írtam az egyetemen – Sanyit jelölték ki a csoportból bírálónak. Nem kellett különösebben ismerkednünk. Együtt voltunk. Nem egyetlen föllobbanó pillanat volt ez, inkább hosszabb folyamat, együtt-tanulás. Ő Somogymeggyesen született, pályaőr volt az édesapja, egész pici korától kollégiumban lakott. A református lelkész figyelt föl a tehetségére, akkor került a kaposvári MÁV-kollégiumba, aztán a szegedi Radnóti gimnáziumba. Hiányzott neki a család. Ragyogó nyelvérzéke volt, ezért is felvételizett az idegen nyelvek főiskolájára. Nem örült ő sem a magyar szaknak, hamar abba is hagyta. A lengyel mellé fölvette az olaszt, később az oroszt. Akárhány nyelvet könnyedén megtanult.”

Csuti Sándor tanár úr egyetemistaként 1956 okt. 23-án Budapesten

Azon a szép, fényes októberi napon tehát másodéves egyetemisták voltak: „Akkor még nem volt olyan szilárd a kapcsolatunk, inkább csak elkezdődött-alakult. Huszonharmadikán is bementünk az egyetemre. Én semmit nem tudtam az előzményekről. Budapesti lévén nem voltam kollégista, a Felső-Zöldmáli úton laktunk, onnan jártam a belvárosi bölcsészkarra. Csak azt láttam, hogy igen nagy a lelkesedés mindenütt. Minden magyar szakos együtt volt 23-án, előadásunk lett volna éppen. De a szokott komolyság hiányzott, a fiúk dobálták a sapkájukat. Arra is emlékszem, hogy cédulákat osztottak, a 16 pontba foglalt követelésekkel - vonják ki a szovjet csapatokat, legyen titkos a választás, és így tovább. A cédulákat később kiragasztottuk, amerre jártunk. Az előadás elmaradt, hazaindultunk, de megbeszéltük, hogy délután három órakor a Petőfi-szobornál találkozunk. Sanyi, a jövendő férjem, javasolta, hogy legyünk majd együtt délután, de persze nem találtuk meg egymást. Hatalmas volt a tömeg, csatlakoztunk a műegyetemistákhoz. Nagyon szép kivonulás volt, úgy éreztük, hogy valami nagy és fontos dolog történik. Az a plakátfotó talán a Bem-szobornál készülhetett. Az utcákon is mindenütt emberek, zászlót lobogtattak, sokan csatlakoztak hozzánk. Így értünk el a Parlamenthez, ahol Nagy Imrét várta a tömeg. Sokáig kellett várni. Mire kijött egy mellékerkélyre, már egészen besötétedett. Valaki indítványozta, hogy gyújtsunk fáklyát, miből másból, újságpapírból: ezek a fáklyák hamar ellobbantak, de egy pillanatig fényárban úszott a tér. Nagy Imre beszéde volt a nap tetőpontja, bár rövid beszéd volt – és kis hiányérzet maradt utána. Én magam nem is pillantottam meg őt. A Nagy Imre-beszéd után a tömeg nem oszlott föl. Terjedt a hír, hogy a Rádiónál lőnek. Oda nem mentem el. Nem voltam forradalmár. Sanyival azon a napon  már nem is láttuk egymást – és hosszú hetek teltek el a következő találkozásig. Ő, ahogy a többség, hazament. Nagy volt a tanakodás, a bizonytalanság a következő napokban, hetekben. Az egyetemi első félévünket 56-ban végül nem is érvényesítették: elmaradtak az órák, a vizsgák. Nem volt kenyér a boltban, a Felső-Zöldmáli útról a Kolosy térre jártunk boltba a húgommal. Előfordult, hogy mire végigálltuk a sort, a kenyér elfogyott. Már november 4-e előtt is cirkáltak tankok. Jártak teherautók, fiatal fiúkkal, akiknél fegyverek is voltak. Mindig akadt az utcán egy-két újabb fiú, aki fölszállt az invitálásra, hogy menjünk harcolni. Az iskola tetejéről gyerekek benzines palackokat dobtak szovjet tankokra; volt, amelyik felrobbant. Aztán egy megállónyival arrébb, a Zsigmond téren, egy szép saroképületnél egy tank hirtelen a ház felé fordult – és belelőtt. Fiatal fiúk ültek az ide irányított tankokban is, valójában azt se tudták, hol vannak, ki az ellenség.”

Csuti Sándorné az elkövetkezendő évtizedekben – amikor ez volt a hivatalos verzió - soha, egyszer se mondta ki, hogy 1956 ellenforradalom volt. Aztán amikor a köztársaság kikiáltása, a rendszerváltás után ő szervezte-rendezte meg a diákjaival az első szabad gimnáziumi emlékműsort, még mindig olyan érzése volt, hogy túl messzire ment. A szabadságnak belül kell megszületnie.

Az idei 1956-os plakáton sokan fölismerték a fiatal, ragyogó tekintetű, bizalommal teli - és nyilván szerelmes - Csuti Sándort. Sőt: új családi fotó is készült a plakát alatt. Nagy a család. Csuti Sándornak és feleségének négy lánya született: Zsófi, Orsi, Dorka és Bori. Zsófi zenész lett, Orsi, Dorka és Bori tanár. És van tíz unoka, akik mesélik-gombolyítják tovább a nagypapa történetét: szabadságról, szerelemről.