Vakvagány - Sajnálni? Tilos!

Jó, rendben, érzem, hogy kicsit szigorú vagyok, tehát legyen a nemzetközi sajnálatidő öt percben maximalizálva. Öt perc – az pontosan háromszáz másodperc tömény szánakozás. Több is, mint sok. Ha ez letelt, akkor épp ideje átváltani a pozitív érzéstartományba.

Amikor az emberek megismerik a történetemet, meghallgatják az Erdheim–Chester-kór okozta kálváriám stációit – kezdve a kemoterápiával, folytatva a látásom, a csontjaim, a hipofízisem épségének elvesztésével, zárva a veséim leállásával –, az első reakciójuk a sajnálat. Ha időközben kiderülnek a személyes veszteségek is, akkor tényleg minden adva van egy kiadós, pityergős szánakozáshoz. A baj nem itt kezdődik, hiszen ha az öt perc leteltével a sajnálatot megbecsülés, kíváncsiság, vagy csak egyszerűen elfogadás veszi át, akkor minden rendben. Ám, ha ez nem történik meg, és az érzelmi perspektíva a szánalomra korlátozódik, akkor szó szerint minden a feje tetejére áll.

„Szegény kutya!" – a mondat, amitől bevallom nőiesen: a nem létező szőr is feláll a hátamon. A kijelentés, amivel Lilit szokták egynéhányan illetni. Miért – kérdezem azonnal –, miért kell sajnálni őt? Azért, mert egész nap a gazdájával lehet, akit szeret? Azért, mert dicsérő szavakért, finom jutalomfalatokért navigálja élete vakját? Vagy azért, mert a munka után zöld gyep, kutyabarátok, és szaladgálás várja vízben fürdőzéssel megspékelve?

Rengetegen gondolják azt, hogy az élet kegyetlen tréfát űz velünk, s a sors igazságtalan biliárdjátékában csupán golyókként sodródunk ide-oda. Vannak, akik szerencsések és boldogok, míg mások masszívan szenvednek. Én ebben nem hiszek. Úgy gondolom, mindannyiunk Golgotájában vannak pontok, amelyekre azt mondhatjuk: „de sajnálom". A hozzáállásunk azonban épp annyira döntés kérdése, mint az, hogy egy-egy szituációt hogyan ítélünk meg. Számomra az ember ember marad állapottól, körülménytől és egyéb külső tényezőktől függetlenül. Az pedig, hogy az utunkba kerülő akadályokat miként győzzük le, csak rajtunk múlik. Ha szenvedni akarunk, nagy nyögésekkel, fájdalmas arckifejezésekkel, akkor bátran választhatjuk ezt a csapást. De ott van a másik ösvény, a mosolyogva küzdés sztrádája, amelyen sajnálat, szánalom nélkül, szabadon száguldhatunk, száműzve mindennapjainkból a siránkozás, a kesergés destruktív mocsarát.