Fafaragó művészportré Velemből

Sibinger Miklós 1950. szeptember 27-én született Szombathelyen, gyerekkorát Vácon töltötte. Itt végezte el iskoláit is. A fafaragás mesterségébe, művészetébe édesapja vezette be már gyermekéveiben.

Édesapám sokat barkácsolt, mi is gyerekként segítettünk neki mondta a fafaragó.

- Persze akkoriban még csak fakardokat faragtunk. A középiskola, majd a főiskola befejezését követően kezdtem el komolyabban foglalkozni a népművészettel, a fafaragással. A főiskolán még inkább a maszkok és a totemoszlopok érdekeltek, 1976 után fordultam a népművészet felé. 1970-ben került Körmendre, oktatott a főiskolán, majd a művelődési központban klubvezetőként dolgozott egészen 1990-ig. Sibinger Miklós 1976-ban került Velembe, a frissen megalakult népművészeti stúdióba, ettől kezdve számtalan kiállításon és alkotótáborban vett részt.

- Mindig is magával ragadott a csodálat, hogy a Kárpát-medencében mennyire gazdag népi kultúrával rendelkezünk folytatta a fafaragó. Nekünk vannak a legrégebbre visszavezethető hagyományaink. Megtaláltam azt, mi szép és érdekes, s úgy éreztem, hogy ezt muszáj másoknak is megmutatni. A legelső alkotásomat is ebben a szellemben készítettem el. Számomra mindig is fontos volt, hogy tanuljak. Hiszen ezt a mesterséget is csak úgy lehet elsajátítani, hogy az alapokról kezdve mindent megtanul az ember. Szerencsém is volt, mert az életem során olyan szakemberek mellett lehettem, akiktől nagyon sokat tanultam.

Sibinger Miklós 2007 augusztusában a Népművészet mestere címet is megkapta (Fotó: Szendi Péter)

Miközben beszélgetünk, előkerül a legelső alkotás is, egy csodás juhászbot. Gyönyörű motívumok futnak végig rajta, mindegyiknek megvan a maga jelentése.

- Munkásságomat sok díjjal és címmel elismerték már, ami nagyon jól esik nekem emelte ki Sibinger Miklós. A Nomád nemzedékek elismert képviselője vagyok, aki birtokosa a Népművészet ifjú mestere és a Népi iparművész kitüntető címnek is. 2007 augusztusában pedig a Népművészet mestere címet is megkaptam. Ez utóbbira nagyon büszke vagyok, hiszen fiatalon, 57 évesen kaptam ezt a megtisztelő címet. A munkásságom sok mindenre kiterjed. Készítek lakberendezési és használati tárgyakat, faragott kapukat. Alkotásaim számos település közterületét díszítik, s magánházaknál is ott hagytam a kezem nyomát. Most sem pihenek, éppen nagy munkában vagyok, oszlopokat, asztalok, tálalót, székeket faragok a nem messze lévő tájpark részére.

A népművészet mestere elárulta, hogy minden munkájára büszke, de talán a legjobban arra, amit a tájparkban véghez vitt. Ott sok minden őrzi a keze nyomát. Azt vallja, hogy kevés ember mondhatja el magáról, hogy ilyen minőségi és ennyi munkát egy helyen végzett el. Alapelve az, hogy amit csinál, azt csinálja jól. Így a mester sosem pihen. Korán lefekszik, ám éjjelente megébred, ilyenkor születnek a legjobb gondolatai. Ha éppen dolgozik valamin, akkor azon agyal, hogy milyen irányban kellene folytatni, ha pedig nincs éppen munka, akkor kitalál magának másnapra valamit.

Ennyi munka mellett azért jut idő a családra is. Feleségével nemrég ünnepelték a 40. házassági évfordulójukat, s nagyobbik fiúk 40. születésnapját is. Ilyenkor összegyűlik a család, a szülők, a két fiúgyermek és a hét unoka. A legnagyobb unoka 17 éves a legkisebb pedig még csak héthónapos. A mostani hétvége is a családról szól majd, halászlét főznek közösen. Ez ugyanis Miklós másik hobbija, szeret horgászni és az erdőt járni. A természet közelsége mindig új ötletekkel ruházza fel.