2007.07.20. 02:29
Desszertnek Kodály
Szombathely - A szerda esti, HEMO-ban megrendezett koncerttel zárult az idei Nemzetközi Bartók Fesztivál. A Nemzeti Filharmonikusoknak Peskó Zoltán vezényletével és Kim Kashkashiannak meglehetősen foghíjas nézőtér előtt kellett játszaniuk.
Már a rangos zenekar és a nemzetközi hírű brácsaművész nevére meg kellett volna telnie a teremnek, de talán ezúttal mértékkel kellene bírálni a nagyérdeműt, hiszen tikkasztó volt a hőség ezen a napon is, így talán érthető, hogy az esti, kicsit hűvösebb órákat jó néhányan nem zárt térben akarták tölteni. Talán, ha a koncert szabadtéri lett volna... De ezt persze előre kellett volna tervezni. Vigasznak itt van, hogy majd jövőre, amikor az új, modern és természetesen klimatizált Bartók Terem kész lesz... Erről beszélt Kovács Ferenc megyei elnök is bevezetőjében. (Remélem, a japán zenészek olvassák a Vas Népét, mert ahogy Ipkovich György polgármestert, úgy a megyei elnököt sem mutatta be senki.)
Az első darab a Sztravinszkij-fúvósszimfóniák. A nemzeti filharmonikusok fúvósai a színpadon. Ritkán hallható darab, főleg itt, Szombathelyen, mert nagyszámú és rendkívül képzett fúvósokat igényel. Profi tolmácsolás, szokatlan hangzás, az embernek az az érzése, Sztravinszkij kísérletképpen írta a művet, csak ki akart próbálni effektusokat, hangzásokat. Úgy is csattan a vége, mint amikor bejelentik: hölgyeim és uraim, ez nem a valóság, önök egy kísérlet részei voltak, ne vegyék komolyan az egészet. Pár perc alatt átrendezik a színpadot, a nagy székhúzogatás közben egy harmonikást is látok téblábolni a hátsó sorokban, nemigen találja a helyét és jön Kim Kashkashian brácsaművész is. Eötvös Péter Brácsaversenyéhez készülnek a zenészek. Színes, szokatlan hangzások, sűrű glisszandók (vonósok csúszkálnak ujjaikkal a húrokon), érdekes szólamkísérletek, szokatlan effektusok. A zenekar brácsásai is kapnak szépen feladatot, gyakran kell felelgetniük a a szólistának, különösen érdekes, amikor egy-egy bárácsára írt motívum végigvonul a szólistán, és a brácsásokon. Az utolsó meg is csavarja, úgy hajítja vissza a szólistának. Mint a vízilabdázók a labdát. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket, nehogy lemaradjunk a gólról. Nyilván először játssza a darabot Kim Kashkashian, de ez egyáltalán nem látszik. Mosolyog, teljes testtel brácsázik, ahogy a diszkoszvető is minden porcikáját beleadja a dobásba. A siker nyilvánvaló, és magától értetődő. Szerintem már akkor az volt, amikor kijött a színpadra. Egy kortárs zenével foglalkozó fesztivál nem lehet meg ősbemutató nélkül. Jeney Zoltán Rimenbranze darabja következik. Effektusok, disszonáns, de puha hangzások vonulnak végig a zenekaron méltósággal, mint az árnyék. Kibontakozó melódiák, ritmus alig-alig tapintható ki, nem ad ilyen könnyű kapaszkodót a szerző. A darab, mint egy foltszőnyeg. De nincs idő végignézegetni, kielemezni, mert mint egyszerre, figyelmeztetés nélkül véget ér. Mint minden kortárs darabnak, ennek is úgy lesz vége, mintha egy éles késsel lenyisszantották volna. Záporszerű udvarias taps. Az ősbemutatók sorsa.
A zenekar felsóhajt: a Galántai táncok következik, ez már ismerős terep. A csellószólam vezetője összemosolyog a karmesterrel, a kottára rá sem néz, úgy kezdi a darabot. A közönségen is érződik valami megnyugvásféle. Oldottság terül szét a teremben, mint mikor a sóskafőzelék után anya kiteszi az asztalra a túrós palacsintát. Galántai táncok, mint desszert, nem is rossz. Parancsolnak még valamit? - hajol meg előttünk elegánsan az ősz, Liszt-frizurás, kecskeszakállas pincér képzeletünkben. Karján textilszalvéta, két mozdulattal eltakarítja a vacsora romjait. Ennyi kortárs zene után jólesne egy Galántai táncok, tükrözzük vissza sugárzó eleganciáját. Igenis, rohan el. Még utána szólunk: ha lehet, sok klarinéttal. Kitűnő az ízlésük, mosolyog vissza és eltűnik a szemünk elől. Itt marad viszont a kitűnő zenekar, amely most végre elemében van. Húznak, mint a hazaiak négyes fogata a lukácsházi derbin. Ez a hazai pálya. A karmester meg csak hajszolja őket, nem fél attól, hogy lepottyan a bakról. A tengelyek boldogan nyikorognak a nagy terheléstől, a lovak izzadnak, szinte repülnek. Visszatér a mű alapmelódiája: tí-da-da-da-da-da-da, daa-da-dadí-dadaa-da-da. Belénk is visszatér az élet, tágabban, nyíltabban lélegzünk. Most szünetnek kell lenni. Kimegyünk ez épület elé, egy kis lakótelepi forróságot szívni.
A második rész természetesen Bartók. Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára. Szépen lemegy a mű, helyre tesz bennünk mindent. Nincs már desszert-érzés, repkedés, csak komoly, érzékeny és tisztességes munka. Ez Bartók, viszlát jövőre.
Majd jövőre, amikor a természetesen klimatizált Bartók Terem kész lesz
Az első darab a Sztravinszkij-fúvósszimfóniák. A nemzeti filharmonikusok fúvósai a színpadon. Ritkán hallható darab, főleg itt, Szombathelyen, mert nagyszámú és rendkívül képzett fúvósokat igényel. Profi tolmácsolás, szokatlan hangzás, az embernek az az érzése, Sztravinszkij kísérletképpen írta a művet, csak ki akart próbálni effektusokat, hangzásokat. Úgy is csattan a vége, mint amikor bejelentik: hölgyeim és uraim, ez nem a valóság, önök egy kísérlet részei voltak, ne vegyék komolyan az egészet. Pár perc alatt átrendezik a színpadot, a nagy székhúzogatás közben egy harmonikást is látok téblábolni a hátsó sorokban, nemigen találja a helyét és jön Kim Kashkashian brácsaművész is. Eötvös Péter Brácsaversenyéhez készülnek a zenészek. Színes, szokatlan hangzások, sűrű glisszandók (vonósok csúszkálnak ujjaikkal a húrokon), érdekes szólamkísérletek, szokatlan effektusok. A zenekar brácsásai is kapnak szépen feladatot, gyakran kell felelgetniük a a szólistának, különösen érdekes, amikor egy-egy bárácsára írt motívum végigvonul a szólistán, és a brácsásokon. Az utolsó meg is csavarja, úgy hajítja vissza a szólistának. Mint a vízilabdázók a labdát. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket, nehogy lemaradjunk a gólról. Nyilván először játssza a darabot Kim Kashkashian, de ez egyáltalán nem látszik. Mosolyog, teljes testtel brácsázik, ahogy a diszkoszvető is minden porcikáját beleadja a dobásba. A siker nyilvánvaló, és magától értetődő. Szerintem már akkor az volt, amikor kijött a színpadra. Egy kortárs zenével foglalkozó fesztivál nem lehet meg ősbemutató nélkül. Jeney Zoltán Rimenbranze darabja következik. Effektusok, disszonáns, de puha hangzások vonulnak végig a zenekaron méltósággal, mint az árnyék. Kibontakozó melódiák, ritmus alig-alig tapintható ki, nem ad ilyen könnyű kapaszkodót a szerző. A darab, mint egy foltszőnyeg. De nincs idő végignézegetni, kielemezni, mert mint egyszerre, figyelmeztetés nélkül véget ér. Mint minden kortárs darabnak, ennek is úgy lesz vége, mintha egy éles késsel lenyisszantották volna. Záporszerű udvarias taps. Az ősbemutatók sorsa.
A zenekar felsóhajt: a Galántai táncok következik, ez már ismerős terep. A csellószólam vezetője összemosolyog a karmesterrel, a kottára rá sem néz, úgy kezdi a darabot. A közönségen is érződik valami megnyugvásféle. Oldottság terül szét a teremben, mint mikor a sóskafőzelék után anya kiteszi az asztalra a túrós palacsintát. Galántai táncok, mint desszert, nem is rossz. Parancsolnak még valamit? - hajol meg előttünk elegánsan az ősz, Liszt-frizurás, kecskeszakállas pincér képzeletünkben. Karján textilszalvéta, két mozdulattal eltakarítja a vacsora romjait. Ennyi kortárs zene után jólesne egy Galántai táncok, tükrözzük vissza sugárzó eleganciáját. Igenis, rohan el. Még utána szólunk: ha lehet, sok klarinéttal. Kitűnő az ízlésük, mosolyog vissza és eltűnik a szemünk elől. Itt marad viszont a kitűnő zenekar, amely most végre elemében van. Húznak, mint a hazaiak négyes fogata a lukácsházi derbin. Ez a hazai pálya. A karmester meg csak hajszolja őket, nem fél attól, hogy lepottyan a bakról. A tengelyek boldogan nyikorognak a nagy terheléstől, a lovak izzadnak, szinte repülnek. Visszatér a mű alapmelódiája: tí-da-da-da-da-da-da, daa-da-dadí-dadaa-da-da. Belénk is visszatér az élet, tágabban, nyíltabban lélegzünk. Most szünetnek kell lenni. Kimegyünk ez épület elé, egy kis lakótelepi forróságot szívni.
A második rész természetesen Bartók. Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára. Szépen lemegy a mű, helyre tesz bennünk mindent. Nincs már desszert-érzés, repkedés, csak komoly, érzékeny és tisztességes munka. Ez Bartók, viszlát jövőre.
Majd jövőre, amikor a természetesen klimatizált Bartók Terem kész lesz
Az első darab a Sztravinszkij-fúvósszimfóniák. A nemzeti filharmonikusok fúvósai a színpadon. Ritkán hallható darab, főleg itt, Szombathelyen, mert nagyszámú és rendkívül képzett fúvósokat igényel. Profi tolmácsolás, szokatlan hangzás, az embernek az az érzése, Sztravinszkij kísérletképpen írta a művet, csak ki akart próbálni effektusokat, hangzásokat. Úgy is csattan a vége, mint amikor bejelentik: hölgyeim és uraim, ez nem a valóság, önök egy kísérlet részei voltak, ne vegyék komolyan az egészet. Pár perc alatt átrendezik a színpadot, a nagy székhúzogatás közben egy harmonikást is látok téblábolni a hátsó sorokban, nemigen találja a helyét és jön Kim Kashkashian brácsaművész is. Eötvös Péter Brácsaversenyéhez készülnek a zenészek. Színes, szokatlan hangzások, sűrű glisszandók (vonósok csúszkálnak ujjaikkal a húrokon), érdekes szólamkísérletek, szokatlan effektusok. A zenekar brácsásai is kapnak szépen feladatot, gyakran kell felelgetniük a a szólistának, különösen érdekes, amikor egy-egy bárácsára írt motívum végigvonul a szólistán, és a brácsásokon. Az utolsó meg is csavarja, úgy hajítja vissza a szólistának. Mint a vízilabdázók a labdát. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket, nehogy lemaradjunk a gólról. Nyilván először játssza a darabot Kim Kashkashian, de ez egyáltalán nem látszik. Mosolyog, teljes testtel brácsázik, ahogy a diszkoszvető is minden porcikáját beleadja a dobásba. A siker nyilvánvaló, és magától értetődő. Szerintem már akkor az volt, amikor kijött a színpadra. Egy kortárs zenével foglalkozó fesztivál nem lehet meg ősbemutató nélkül. Jeney Zoltán Rimenbranze darabja következik. Effektusok, disszonáns, de puha hangzások vonulnak végig a zenekaron méltósággal, mint az árnyék. Kibontakozó melódiák, ritmus alig-alig tapintható ki, nem ad ilyen könnyű kapaszkodót a szerző. A darab, mint egy foltszőnyeg. De nincs idő végignézegetni, kielemezni, mert mint egyszerre, figyelmeztetés nélkül véget ér. Mint minden kortárs darabnak, ennek is úgy lesz vége, mintha egy éles késsel lenyisszantották volna. Záporszerű udvarias taps. Az ősbemutatók sorsa.
A zenekar felsóhajt: a Galántai táncok következik, ez már ismerős terep. A csellószólam vezetője összemosolyog a karmesterrel, a kottára rá sem néz, úgy kezdi a darabot. A közönségen is érződik valami megnyugvásféle. Oldottság terül szét a teremben, mint mikor a sóskafőzelék után anya kiteszi az asztalra a túrós palacsintát. Galántai táncok, mint desszert, nem is rossz. Parancsolnak még valamit? - hajol meg előttünk elegánsan az ősz, Liszt-frizurás, kecskeszakállas pincér képzeletünkben. Karján textilszalvéta, két mozdulattal eltakarítja a vacsora romjait. Ennyi kortárs zene után jólesne egy Galántai táncok, tükrözzük vissza sugárzó eleganciáját. Igenis, rohan el. Még utána szólunk: ha lehet, sok klarinéttal. Kitűnő az ízlésük, mosolyog vissza és eltűnik a szemünk elől. Itt marad viszont a kitűnő zenekar, amely most végre elemében van. Húznak, mint a hazaiak négyes fogata a lukácsházi derbin. Ez a hazai pálya. A karmester meg csak hajszolja őket, nem fél attól, hogy lepottyan a bakról. A tengelyek boldogan nyikorognak a nagy terheléstől, a lovak izzadnak, szinte repülnek. Visszatér a mű alapmelódiája: tí-da-da-da-da-da-da, daa-da-dadí-dadaa-da-da. Belénk is visszatér az élet, tágabban, nyíltabban lélegzünk. Most szünetnek kell lenni. Kimegyünk ez épület elé, egy kis lakótelepi forróságot szívni.
A második rész természetesen Bartók. Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára. Szépen lemegy a mű, helyre tesz bennünk mindent. Nincs már desszert-érzés, repkedés, csak komoly, érzékeny és tisztességes munka. Ez Bartók, viszlát jövőre.
Majd jövőre, amikor a természetesen klimatizált Bartók Terem kész lesz
A zenekar felsóhajt: a Galántai táncok következik, ez már ismerős terep. A csellószólam vezetője összemosolyog a karmesterrel, a kottára rá sem néz, úgy kezdi a darabot. A közönségen is érződik valami megnyugvásféle. Oldottság terül szét a teremben, mint mikor a sóskafőzelék után anya kiteszi az asztalra a túrós palacsintát. Galántai táncok, mint desszert, nem is rossz. Parancsolnak még valamit? - hajol meg előttünk elegánsan az ősz, Liszt-frizurás, kecskeszakállas pincér képzeletünkben. Karján textilszalvéta, két mozdulattal eltakarítja a vacsora romjait. Ennyi kortárs zene után jólesne egy Galántai táncok, tükrözzük vissza sugárzó eleganciáját. Igenis, rohan el. Még utána szólunk: ha lehet, sok klarinéttal. Kitűnő az ízlésük, mosolyog vissza és eltűnik a szemünk elől. Itt marad viszont a kitűnő zenekar, amely most végre elemében van. Húznak, mint a hazaiak négyes fogata a lukácsházi derbin. Ez a hazai pálya. A karmester meg csak hajszolja őket, nem fél attól, hogy lepottyan a bakról. A tengelyek boldogan nyikorognak a nagy terheléstől, a lovak izzadnak, szinte repülnek. Visszatér a mű alapmelódiája: tí-da-da-da-da-da-da, daa-da-dadí-dadaa-da-da. Belénk is visszatér az élet, tágabban, nyíltabban lélegzünk. Most szünetnek kell lenni. Kimegyünk ez épület elé, egy kis lakótelepi forróságot szívni.
A második rész természetesen Bartók. Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára. Szépen lemegy a mű, helyre tesz bennünk mindent. Nincs már desszert-érzés, repkedés, csak komoly, érzékeny és tisztességes munka. Ez Bartók, viszlát jövőre.
Majd jövőre, amikor a természetesen klimatizált Bartók Terem kész lesz
A zenekar felsóhajt: a Galántai táncok következik, ez már ismerős terep. A csellószólam vezetője összemosolyog a karmesterrel, a kottára rá sem néz, úgy kezdi a darabot. A közönségen is érződik valami megnyugvásféle. Oldottság terül szét a teremben, mint mikor a sóskafőzelék után anya kiteszi az asztalra a túrós palacsintát. Galántai táncok, mint desszert, nem is rossz. Parancsolnak még valamit? - hajol meg előttünk elegánsan az ősz, Liszt-frizurás, kecskeszakállas pincér képzeletünkben. Karján textilszalvéta, két mozdulattal eltakarítja a vacsora romjait. Ennyi kortárs zene után jólesne egy Galántai táncok, tükrözzük vissza sugárzó eleganciáját. Igenis, rohan el. Még utána szólunk: ha lehet, sok klarinéttal. Kitűnő az ízlésük, mosolyog vissza és eltűnik a szemünk elől. Itt marad viszont a kitűnő zenekar, amely most végre elemében van. Húznak, mint a hazaiak négyes fogata a lukácsházi derbin. Ez a hazai pálya. A karmester meg csak hajszolja őket, nem fél attól, hogy lepottyan a bakról. A tengelyek boldogan nyikorognak a nagy terheléstől, a lovak izzadnak, szinte repülnek. Visszatér a mű alapmelódiája: tí-da-da-da-da-da-da, daa-da-dadí-dadaa-da-da. Belénk is visszatér az élet, tágabban, nyíltabban lélegzünk. Most szünetnek kell lenni. Kimegyünk ez épület elé, egy kis lakótelepi forróságot szívni.
A második rész természetesen Bartók. Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára. Szépen lemegy a mű, helyre tesz bennünk mindent. Nincs már desszert-érzés, repkedés, csak komoly, érzékeny és tisztességes munka. Ez Bartók, viszlát jövőre.
Majd jövőre, amikor a természetesen klimatizált Bartók Terem kész lesz
A második rész természetesen Bartók. Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára. Szépen lemegy a mű, helyre tesz bennünk mindent. Nincs már desszert-érzés, repkedés, csak komoly, érzékeny és tisztességes munka. Ez Bartók, viszlát jövőre.
Majd jövőre, amikor a természetesen klimatizált Bartók Terem kész lesz
A második rész természetesen Bartók. Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára. Szépen lemegy a mű, helyre tesz bennünk mindent. Nincs már desszert-érzés, repkedés, csak komoly, érzékeny és tisztességes munka. Ez Bartók, viszlát jövőre.
Majd jövőre, amikor a természetesen klimatizált Bartók Terem kész lesz
Majd jövőre, amikor a természetesen klimatizált Bartók Terem kész lesz
Majd jövőre, amikor a természetesen klimatizált Bartók Terem kész lesz