Ítélni emberi dolog? - Horváth Nikoletta jegyzete

A legegyszerűbb ugyanis egy felületes pillantást vetni társaink lelkére, fizikai küllemére, és leszűrni a konklúziót. Azt a konklúziót, ami aztán később, beletekintve a dolgok mélyébe, hamisnak bizonyul....

Amikor túlsúlyosként éltem a mindennapjaimat, rendszeresen kaptam szurkálódásokat, például: biztosan éjjel-nappal csokoládét eszem töpörtyűvel és kristálycukorral. „Jól nézel ki" – mondták egyesek, nem minden irónia nélkül. Ez a fajta „jól kinézés" hátba veregetéssel is járt, kicsit olyan módon, mint amikor egy szépen felhizlalt sertés széles idomaira csapkod rá az elégedett gazda. De nehogy azt gondolja az olvasó, hogy most jobb a helyzet... Ugyan. Kevesen kérdeznek, és annál többen szűrnek le következtetéseket. Például, hogy biztosan nem eszem eleget, vagy azért mozgok ennyit, mert függő vagyok. Mindezt általában olyanok közlik, tényként, akik valójában két kerek mondatot nem tudnak rólam mondani. Rólam, az egyszerű, otthon mackónadrágban flangáló, kutyaszőrös ruhájú, mosolygós arcú Nikiről.

De ne ragadjunk le az én példámnál, mert rengeteg hasonló szituációba botlom bele a hétköznapokban. Ha egy sofőr megfontoltan, kicsit lassabban, óvatosabban vezet, akkor a gázpedált nyomkodó „társak" lebénázzák, lenézik. Az eszükbe sem jut, hogy csupán megfontoltságról van szó. Nem. Béna és kész. Az ilyen járjon gyalog...mondják ők. Ennél egyszerűbb, mindennapos"ítélethozatalokról" is be tudok számolni. Például nem egyszer hallottam már, hogy valakit azért bélyegeztek meg a telhetetlen, elégedetlen jelzővel, mert éppen aznap szomorúság tükröződött a szemében. Ahelyett, hogy a környezetben élők odalépve feltették volna az egyszerű, ám csodákra képes „hogy vagy?" kérdést, inkább stigmát nyomtak a homlokára: na ennek se jó ám semmi. Jó dolgában megint fancsali... Persze a lélek mélyén ott didergett a válasz, a gyász csendes lüktetése, ami eltompít minden örömet, minden szerzett vagyont, értéket.... De senkit sem érdekelt a vacogó igazság.

Kivételek mindig akadnak, szerencsére. Ám az elhidegülés egyre jobban beszökken az ablakokon, bevackolja magát az életekbe, s gyors bélyegzésre készteti a vele élőket. Kérdezni ugyanis melós, fárasztó, és idő kell hozzá. Az idő meg ugye értékes, így könnyebb ütni egyet a bírói kalapáccsal, és továbblépve nem is gondolni a másikra. Pedig mennyi minden az igazi helyére kerülne, ha egy icipicit is megismernénk a lelkeket! A lélek mintázatait, bordázott mélységeit. Az embert, az igazi szívet. Nem a kosztümös Gizikét, akinek mindig lila a körme, és hangosan kopogtat a klaviatúrán, hanem Gizit, aki fájdalommal küzd nap-nap után, s míg gépel, legalább elfelejti mi rombolja szét a fizikumát... Mit tudok róla? Ez az első kérdés, ami rávezethet minket a helyes útra. Ha sablonos, „igazságként" ismételgetett közhelyes kliséket tudunk csak felsorolni, akkor bizony itt az idő feltérképezni a másikat. A bélyeget meg hagyjuk meg a levelekre...