Az égben köttetett – Horváth Nikoletta jegyzete

A gyomrom összeszorul, ahogy elsuhannak fejem fölött a meggondolatlan szavak. Kárörvendő üzenetektől forr az internet, mert mindig vannak, akik mindent jobban tudnak. Mindent, csak épp az igazat nem. Vad, vörös köd száll le a mindennapok szürke légterére, és csak levegőért kapok. Hol vannak a jó szavak, hova tűntek az együttérző emberek? Hol vagytok?

Aztán lecsendesedik bennem a tornádó, és a halk nyugalomban hallgatom a szívem dobbanásait. Az arcomon folyó könnycseppek felszáradnak, lassan megérik bennem a gondolat. Itt vagytok. Itt. Lehet, hogy nem egy térben, nem egy időben, de itt vagytok. Akik szerettek, soha nem repültök messzire. Volt idő, amikor naiv gyermekként azt hittem, hogy az a valódi barátság, ami szinte napi kapcsolatot jelent. De ma már tudom azt az igazságot, amit megannyi pofonon keresztül tanultam meg. A barátság időn, téren túl létezik. Az sem fontos, hogy ha nem beszélünk hetekig, hónapokig. Az sem lényeges, ha évekig nem találkozunk. Mert, amikor a lelkünk újra együtt rezeg, minden ott folytatódik tovább, ahol abbahagytuk.

A földi barátságok érdekből, követelésekből fonódott kötelékek, amelyek vagy azért szakadnak el, mert túlfeszülnek, vagy azért, mert úgy meglazulnak, hogy szinte elfelejtik, hogy valaha tartoztak valakihez. De az égben köttetett nagybetűs barátság egészen más. Nincsenek követelések, nincsenek okoskodások. A lelkek együtt szólnak, olykor szótlanul is megrezzennek. Ez nem lehetetlen, ez nem képzelgés. Ilyen van. Néha fáj, néha nehéz, néha, amikor az ember földhöz ragadt énje követel, akkor ez az út szinte Golgotának tűnik. Mert a keresztet egyedül cipeljük. Mert fizikailag sokszor egyedül vagyunk. Ám ha a dolgok mélyére tekintünk, ráébredünk arra, hogy lélekben erősebbek vagyunk, mint valaha. Márpedig minden ott dől el, a szív rejtett csarnokában. Régen rettegtem attól, hogy a távolság, a múló idő, a hétköznapok mókuskereke elsodorja tőlem azokat, akiket szeretek. Ma már tudom, hogy az a kapcsolat (legyen az barátság, szerelem vagy bármely más emberi érzelmek vezette út), melyet valódi szeretet táplál és köt össze, az soha el nem tűnik, meg nem szakad. Mert a lélek nem ismer sem időt, sem teret, csak az egyetlen erőt, a színtiszta szeretetet.