Kik a prepperek, és hogy készülnek a világvégére?

A hazánkban még kevéssé ismert, Amerikában például már széles körben elterjedt „prepperség” lényege az okos felkészülés a bizonytalan jövő viszontagságaira: tűzgyújtási alapok, állat – és növényhatározás, térképolvasás, tájékozódás, elsősegély és még rengeteg egyéb készség és ismeret. Szerencsés esetben ezeket vészhelyzetben nem kell alkalmazni soha, csak egy jópofa hobbi marad az egész. Egy hobbi, amelyik, ha úgy adódik, életet menthet. Az egyik legnagyobb, a témával foglalkozó magyar Facebook-csoport vezetőjével, Németh Andrással készített interjút a Ma7 – a beszélgetést változtatás nélkül közöljük.

Hogy lesz valakiből prepper? Történik valami konkrét esemény, egy nagy eszmélés? Vagy sok apró, jelentéktelennek tűnő esemény után kezd el az ember „készülődni”?

Úgy szoktam mondani, genetikai prepper vagyok. Nagyanyám is az volt és a családom visszamenőleg évszázadokra. Persze az ősöknek fogalmuk sem volt arról, mit jelent ez a divatos kifejezés. Régen az emberek ezt előrelátásnak nevezték, természetes volt, hogy volt otthon több évre való tüzelő, egy-másfél évre elegendő élelmiszer, saját kút és egy kis gazdaság. Ehhez hozzá tartozik, hogy nagyszüleim az első, a szüleim a második világháború alatt születtek. Jómagam pedig a hidegháború árnyékában. Mi még voltunk kisdobosok, úttörők az iskolában, volt honvédelmi nap, tíz évesen lőttünk és kézigránátot dobtunk. Szóval, hogy a kérdésre is válaszoljak, én ebbe tulajdonképpen belenőttem. Nekem négy nagybátyám volt, három nagynéném. A nagyszüleim is éltek. Mindenki nevelt, tanított a szépre és jóra. A tanárok is.

Nem féltettek semmitől, inkább felhívták a veszélyekre a figyelmet, vagy megmutatták mit és hogyan.

Ma már tudom, hogy az egyik nagybátyám volt a mentorom. Ez a székelyeknél vagy a spártai nevelés világában fontos szerepet játszott. A mentorom tanított mindarra, amit egy apa nem mutathatott meg.

Az internetről tudom, hogy pár évvel ezelőtt kiköltözött egy tanyára, szinte a semmi közepébe, és most azon dolgozik, hogy önellátó gazdaságot hozzon létre. Itt tervezi átvészelni a történelem nagy viszontagságait?

Tulajdonképpen igen. Nógrád megyében élek, fenn a Cserhát tájegységben. Sokáig azt sem tudtam, hogy létezik, pedig elég jól ismerem az országot. Hét év keresés után választottam ezt élőhelyemül, főleg a hegyek, az egybefüggő erdők és a források sokasága miatt. Meg persze az is befolyásolt, hogy itt nagyobb területet meg tudtam fizetni, az ország legszegényebb régiójában a legolcsóbb a földterület. Jó itt élni, mindenem megvan. Hetente járok termálfürdőbe, évente minimum egyszer külföldre, Horvátország, Bosznia, Felvidék. Mióta kint élek, több koncerten és színházi előadáson voltam, mint amikor Pesten laktam.

Tehát könnyű volt beleszokni az új életbe, de mégis, voltak azért nehezen megszokható dolgok?

Nem nagyon. Illetve talán annyi, hogy nehezen szoktam meg az ölést vagy az élő fák kivágását. Gyerekkorunkban mi még az erdőt, mezőt jártuk, ha úgy jött ki a lépés, akkor a kazal oldalában, vagy veszélyesebb helyen egy fán aludtunk. Néha volt pokrócunk, néha nem. Sátorban először katonaként aludtam. Megtanultuk, mi ehető, hogyan horgásszunk, vadásszunk.

Azok a készségek, amelyek számunkra még alapvetőek voltak, ma már egyáltalán nem azok.

Már jó néhány éve foglalkozik tudatosan „készülődéssel“, rengeteg az eredmény és a tapasztalat. Mire a legbüszkébb ezek közül?

Ez egyértelmű: a gyermekeimre és a tanítványaimra, és arra is, hogy 54 évesen még tanulok. Hogy képes vagyok változni, és hogy egy kicsit kisebb az egóm. Zsákutca? Igen volt – a csoportban való túlélés. Ezt egyszerűen ellehetetlenítik. Régen elég volt a család, a rokonság, ma a szinglik és minglik idején már nincs kivel összefogni. Egy-két évtizeddel ezelőtt még a tanítványaimból össze tudtam volna hozni egy ütőképes csapatot. Ma már csak a „leharcolt oroszlánok” vannak. Ha mi elmegyünk, nem jön utánunk senki.

Mik a jövőbeli nagy tervek? Mivel szeretné még kibővíteni a „bázist”? Teljes önellátásra törekszik?

Több szintet kipróbáltam. Ma már csak az erdőt járom és a belső békémmel foglalkozom. Nem hogy nem bővítek, épp ellenkezőleg. Elengedek. Rájöttem, hogy egyre kevesebbre van szükségem.

Nem a felszerelés ment meg. A tudás vagy inkább a hozzáállás.

Volt egy hiper-szuper önellátó, energia terén önfenntartó tanyám – elengedtem. Ma inkább azt nézem, hogy milyen helyzetekből mit lehet kihozni. Megismerkedtem a „nomád-minimalizmus” fogalmával, és igyekszem így élni. Bár ez is csak egy felkapott kifejezés, de akár túlélésről, akár önfenntartásról beszélünk, a lényeg a minimalizmus. Ez azonban korántsem egyenlő az igénytelenséggel.

Lehetséges egyáltalán a teljes önellátás?

Igen, a hiba a „mértékben“ van. Ezt veszítjük el. Teljesen másképpen kell gondolkodni, egy más szemlélettel. Például nem eszem friss paradicsomot januárban, mert nem terem, most a kocsonya időszaka van. Érti, mire gondolok? A régiek tudták a rendet, de a maiak már...

Tételezzük fel, hogy tényleg történik valami. A Kárpát-medencében túlélhetjük?

Ez egy jó hely, sőt szerintem már másoknak is feltűnt. Lényeg, hogy az ember szépen csendben tegye a dolgát, túl jó hely ez ahhoz, hogy atomot dobjanak rá. Legalábbis remélem. (nevet)

Milyen szerepe van a közösségnek egy esetleges vészhelyzet esetén? Egyedül is megy vagy szükség van másokra is?

Vannak barátok akikkel összejárunk és gyakorlunk szituációkat. Nem gondolom, hogy vezető lennék, de a helyismeretem, a látásmódom, a problémamegoldó képességem nagyon hasznos lehet. Egyedül túlélni? Minek? Ettől több az ember.

A közösségben való túlélés egy magasabb szint, fel kellene nőni hozzá, amíg lehet. Kár, hogy ez már most elveszni látszik.

Annyit beszéltünk az összeomlásról, mit gondol, hogyan fog ez bekövetkezni? Fel lehet egyáltalán készülni igazán vagy csak a vég elodázására van lehetőség?

Egy felkészülő sok mindent túl tud élni, amit egy átlagember nem. Egy öreg veterán barátom, mikor a 7-esen két napig fagyoskodtak az emberek az autójukban, teát és szendvicseket hordott nekik, egy ócska Szuzukija volt csak. Ez csak nézőpont kérdése, de attól tartok, a jelenlegi „civilizált társadalom” 90%-a megy a levesbe egy közepes katasztrófa esetén! Mi várható? A fene tudja. Pénzügyi összeomlás? Volt már ilyen több is, pár év alatt ki lehet belőle jönni. Vagy jöhet járvány, háború az erőforrásokért, de amilyen a politikai klíma mostanában, tavaszra minden esélye megvan egy polgárháborúnak. De hagyjuk is, nem politizálni kell, hanem spájzolni. Láttuk, mi volt Ukrajnában vagy a törököknél. Ja, és akkor még nem beszéltünk a szerintem már közelgő klímakatasztrófáról, összeomolhat az egész élelmiszerlánc.

Ezt sokan nem látják, mivel a boltok tömve vannak szeméttel.

Előrejelzések alapján 3 különösen száraz évre számíthatunk, na meg az ezzel járó „kellemetlenségekre”. A rendszer nem lesz képes ezt korrigálni, gondok lesznek, illetve már vannak. Gondoljunk már bele, lassan drágább egy kiló krumpli, mint egy kiló citrom.

Zárjuk a beszélgetést valami közérdekűvel! Holnap elhatározom, hogy megpróbálok felkészülni a jövő viszontagságaira, legyenek azok bármilyen természetűek. Mit tanácsolna, hogy kell ennek egyáltalán nekiállni?

Ott kezdődik a dolog, hogy az ember felébred. A felkészülés azonban nem a félelemről vagy a rettegésről szól. Nem a világvége-elméletek gyártásáról. Ez egyfajta szabadidős tevékenység, ami idővel az életünk része lehet, akárcsak a sport, a horgászat vagy a vadászat. Konkrét tanácsokat nem szívesen adok, nem osztottam az észt, nem is fogom. Ma már rengetegen beszélnek ezekről. Munkahelyen, kávészünetben, a családi ebédnél. Aki nem csak beszélni akar, az induljon el. Van internet, pár megfelelő szó és máris dől az infó. Amitől persze majd jól berosálunk, de én előre szóltam. Ha túl vagyunk rajta, és nem bújtunk vissza a Mama, értsd a Rendszer szoknyája alá, akkor hajrá! Mint egy szabadidős sport. Csak ügyesen, örömmel, különleges élmények várnak ránk. Elsőként például rájövünk, hogy meg tudjuk oldani a problémáink nagy részét. Nem kell másra várni, vagy segítséget hívni. Még van kitől tanulni, bár kihalóban vannak. Amikor rájövünk saját képességeinkre, mikor kicsit kitágítjuk a határokat, akkor elmúlik a félelem, és elkezdünk szabadon gondolkozni, lélegezni, létezni.

Borítókép: illusztráció. Fotó: Shutterstock