Az érdekelte a vasi férfit, vajon meg tudja-e építeni családjának álmai otthonát

Az év belsőépítésze

Mikics Andrást választották két éve – kolléganőjével, Lőrincz Szilviával együtt – az év belsőépítészének. Mikics István, a győztes édesapja, és hihetetlen tehetsége van ahhoz, hogy házból otthont varázsoljon. Rájuk is igaz a mondás: az alma nem esik messze a fájától. A fiúról majd később, kezdjük előbb az apával.

Szentgotthárdról indult, a családi házban rengeteg volt a tennivaló. Gyerekként mindig rajzolt, megfordult a fejében, hogy művészeti iskolába jelentkezik, de akkoriban nem volt annyi lehetőség. Szülei egyszülött fiaként nem a főváros felé vette az irányt, inkább közgazdasági iskolába jelentkezett.

Vágy a családi ház után

- Ott aztán rengeteget rajzoltam – meséli nevetve – a mérleglapok hátuljára, meg a világnézet könyvbe is vázlatokat készítettem tanáraim nagy örömére.

Az igazi tervezgetés és alkotás az első közös otthonban kezdődött, a fiatal házasok otthonában, majd a Derkovits lakótelepen, az ötödiken. A szeretett lakásban a falakra burkolat készült, tolóajtók választották el a szobákat egymástól, a beépített szekrényt is megvariálták, árnyékolták a helyiségeket, és a legkisebb teret is kihasználták. A gyerekek születésekor aztán egyre inkább vágytak a családi ház után, így vettek egyet Gencsen. István megjegyzi, hogy a falak „sajnos” érkezésükkor már álltak, így azon nem lehetett változtatni, de a belső tér kialakítását már maguk végezték, így lett egyben a konyha és az étkező. Akkor vésték ki a fülkét a Mária-szobornak, ő vigyázza a család békéjét.

Erika teát készít, bekapcsolódik a beszélgetésbe, de aztán szalad skype-olni az unokákkal. István az emeletre hív minket, megnézzük az egykori gyerekszobákat, a hálót, a fürdőszobát.

Megtudom: maradék faanyagokból készült harminc éve az ágy, a gyönyörű polcok, a szekrények és a lambéria. Mivel a szülők magasak, arra gondoltak, a kicsiknek jó nagy ágyat készítenek, Andris és a kis Era is magasak lettek. Mindenkinek két méter húsz centi hosszú a fekhelye. Ha náluk van a család, ők alszanak a régi gyerekszobába.

Igazán sok dologhoz ért

A sarokpolcnál elidőzünk, helyes kis emlékek kaptak helyet rajta. István mesél, hányféle munkát végzett már. Most építőanyag kereskedőként dolgozik, de volt anyagbeszerző, vámügyintéző, a Haladás atlétáinál technikai vezető. Sportszervező és edzői végzettsége is van. A Dobó SE-hez is erős szálak kötik, versenybíráskodik, az egyesület elnökségi tagja. Ott segít, ahol tud. Kimegyünk a kertbe, megnézzük a műhelyt. Gyaluk és munkaasztal, rengeteg szerszám, régi bútorok, egy csodaszépen felújított tálaló, szuszék, faragott széktámla. Egyik ámulatból a másikba esünk. István mindent megmutat, engedi, hogy fényképezzünk, és mesél, csak mesél. A kerítésről, amit az egész család rakott össze, tizenhat és fél méter hosszú pedig, és a skicceket mutatja, ahogy a tervek születnek. Megtudjuk, hogy vette az első barkácsgépeket, és megnézhetjük a gyerekkori, fából faragott teherautóját. Az unokák nemrég kicsit megtépázták, de sebaj, szép az így is. A tárgyak összekötik őket. Era belefaragott a tálas díszes lécén látható indázó motívumokba, és a fia András is, de most már az unokák is ott lábatlankodnak. Marci és Mirkó nagyon ügyesek. A lányuk a kis Era pedig kézműveskedik, varrogat, a lakást díszíti. – Érdekelt például 1982-ben, hogy meg tudom-e ezt a széktámlát faragni, Németh László népi iparművész segített nekem ebben, megcsináltam. Bele is véstem, hogy 1986-ban készültem el vele – meséli István. A bőrhöz is különösen vonzódik, a cipőgyárban töltött éveknek ez a hozadéka. Ott vámügyintézőként dolgozott, de annyira tetszett neki az anyag, hogy eljárogatott egy bőrdíszműves műhelyébe, hogy ellesse a szakma fortélyait. Szép munkák készültek akkoriban bőrből is. Felmenői közt sok a tehetséges ember, asztalosok, vasat megmunkálók is vannak köztük. Felesége édesapja kőműves volt. Az amúgy pénzügyi területen dolgozó feleség innen hozta az alkotáshoz fűződő viszonyát. Együtt csináltak mindent, és ez a mai napig így van.

Mesés szobrok

A házba visszatérve Andris szobrait is megcsodálom. Róla beszélgetünk. A fiatal tervező már a suliban is mindig agyagozott, gyurmázott, órák alatt is gyakran ezzel foglalatoskodott. Általános iskolai osztályfőnöke észrevette a tehetségét, a Váci iskolában Vörös Lívia, a művészeti szakgimnáziumban Veres Gábor tanítványa volt. Hagyták, hogy a saját útját járja. Belsőépítész lett, neves irodája van a fővárosban, sok jó megbízást kap. A helyén van, ahogy édesanyja mondja.

- Áprilistól nem dolgozom, nyugdíjas leszek. Meg kell építeni a kutat, amit hátra terveztem, rendbe kell hozni kint mindent. Már megrajzoltam, kőtéglákból lesz majd. Marcival és Mirkóval is sok a dolgunk, ha megjönnek. Mindketten ügyesek, úgy törik a diót, hogy véletlenül sem ütnek az ujjukra. Hiába a genetika nem hazudik – mondja, és huncut büszkeséget látok a szemében.