2018.03.15. 17:30
Az érdekelte a vasi férfit, vajon meg tudja-e építeni családjának álmai otthonát
Ha újra kezdené, biztosan építész lenne. Amióta az eszét tudja, imád rajzolni, több szakmája is van, de az alkotás teszi igazán boldoggá. Mikics István és felesége, Erika látott vendégül minket.
Mikics István nagyon sok mindent saját maga készített el szeretett házukban. Ezek nemcsak barkács munkák, hanem valódi értékes bútorok, amelyeket a tulajdonosuk a család tagjainak speciális igényeire tervezett, alakított és épített Fotók: Nagy Jácint
Az év belsőépítésze
Mikics Andrást választották két éve – kolléganőjével, Lőrincz Szilviával együtt – az év belsőépítészének. Mikics István, a győztes édesapja, és hihetetlen tehetsége van ahhoz, hogy házból otthont varázsoljon. Rájuk is igaz a mondás: az alma nem esik messze a fájától. A fiúról majd később, kezdjük előbb az apával.
Szentgotthárdról indult, a családi házban rengeteg volt a tennivaló. Gyerekként mindig rajzolt, megfordult a fejében, hogy művészeti iskolába jelentkezik, de akkoriban nem volt annyi lehetőség. Szülei egyszülött fiaként nem a főváros felé vette az irányt, inkább közgazdasági iskolába jelentkezett.
- Ott aztán rengeteget rajzoltam – meséli nevetve – a mérleglapok hátuljára, meg a világnézet könyvbe is vázlatokat készítettem tanáraim nagy örömére.
Az igazi tervezgetés és alkotás az első közös otthonban kezdődött, a fiatal házasok otthonában, majd a Derkovits lakótelepen, az ötödiken. A szeretett lakásban a falakra burkolat készült, tolóajtók választották el a szobákat egymástól, a beépített szekrényt is megvariálták, árnyékolták a helyiségeket, és a legkisebb teret is kihasználták. A gyerekek születésekor aztán egyre inkább vágytak a családi ház után, így vettek egyet Gencsen. István megjegyzi, hogy a falak „sajnos” érkezésükkor már álltak, így azon nem lehetett változtatni, de a belső tér kialakítását már maguk végezték, így lett egyben a konyha és az étkező. Akkor vésték ki a fülkét a Mária-szobornak, ő vigyázza a család békéjét.
Erika teát készít, bekapcsolódik a beszélgetésbe, de aztán szalad skype-olni az unokákkal. István az emeletre hív minket, megnézzük az egykori gyerekszobákat, a hálót, a fürdőszobát.
Megtudom: maradék faanyagokból készült harminc éve az ágy, a gyönyörű polcok, a szekrények és a lambéria. Mivel a szülők magasak, arra gondoltak, a kicsiknek jó nagy ágyat készítenek, Andris és a kis Era is magasak lettek. Mindenkinek két méter húsz centi hosszú a fekhelye. Ha náluk van a család, ők alszanak a régi gyerekszobába.
Igazán sok dologhoz ért
A sarokpolcnál elidőzünk, helyes kis emlékek kaptak helyet rajta. István mesél, hányféle munkát végzett már. Most építőanyag kereskedőként dolgozik, de volt anyagbeszerző, vámügyintéző, a Haladás atlétáinál technikai vezető. Sportszervező és edzői végzettsége is van. A Dobó SE-hez is erős szálak kötik, versenybíráskodik, az egyesület elnökségi tagja. Ott segít, ahol tud. Kimegyünk a kertbe, megnézzük a műhelyt. Gyaluk és munkaasztal, rengeteg szerszám, régi bútorok, egy csodaszépen felújított tálaló, szuszék, faragott széktámla. Egyik ámulatból a másikba esünk. István mindent megmutat, engedi, hogy fényképezzünk, és mesél, csak mesél. A kerítésről, amit az egész család rakott össze, tizenhat és fél méter hosszú pedig, és a skicceket mutatja, ahogy a tervek születnek. Megtudjuk, hogy vette az első barkácsgépeket, és megnézhetjük a gyerekkori, fából faragott teherautóját. Az unokák nemrég kicsit megtépázták, de sebaj, szép az így is. A tárgyak összekötik őket. Era belefaragott a tálas díszes lécén látható indázó motívumokba, és a fia András is, de most már az unokák is ott lábatlankodnak. Marci és Mirkó nagyon ügyesek. A lányuk a kis Era pedig kézműveskedik, varrogat, a lakást díszíti. – Érdekelt például 1982-ben, hogy meg tudom-e ezt a széktámlát faragni, Németh László népi iparművész segített nekem ebben, megcsináltam. Bele is véstem, hogy 1986-ban készültem el vele – meséli István. A bőrhöz is különösen vonzódik, a cipőgyárban töltött éveknek ez a hozadéka. Ott vámügyintézőként dolgozott, de annyira tetszett neki az anyag, hogy eljárogatott egy bőrdíszműves műhelyébe, hogy ellesse a szakma fortélyait. Szép munkák készültek akkoriban bőrből is. Felmenői közt sok a tehetséges ember, asztalosok, vasat megmunkálók is vannak köztük. Felesége édesapja kőműves volt. Az amúgy pénzügyi területen dolgozó feleség innen hozta az alkotáshoz fűződő viszonyát. Együtt csináltak mindent, és ez a mai napig így van.
Mesés szobrok
A házba visszatérve Andris szobrait is megcsodálom. Róla beszélgetünk. A fiatal tervező már a suliban is mindig agyagozott, gyurmázott, órák alatt is gyakran ezzel foglalatoskodott. Általános iskolai osztályfőnöke észrevette a tehetségét, a Váci iskolában Vörös Lívia, a művészeti szakgimnáziumban Veres Gábor tanítványa volt. Hagyták, hogy a saját útját járja. Belsőépítész lett, neves irodája van a fővárosban, sok jó megbízást kap. A helyén van, ahogy édesanyja mondja.
- Áprilistól nem dolgozom, nyugdíjas leszek. Meg kell építeni a kutat, amit hátra terveztem, rendbe kell hozni kint mindent. Már megrajzoltam, kőtéglákból lesz majd. Marcival és Mirkóval is sok a dolgunk, ha megjönnek. Mindketten ügyesek, úgy törik a diót, hogy véletlenül sem ütnek az ujjukra. Hiába a genetika nem hazudik – mondja, és huncut büszkeséget látok a szemében.