Már azzal sokat teszünk, ha leemelünk egy könyvet a polcról, és mesét olvasunk gyermekünknek

Nyilvánosan vitatkozni arról, hogy a homoszexualitásról (mert valójában csak ez a rész megosztó) olvasunk-e mesét a gyerekünknek vagy netán kell-e, több szempontból is önbecsapás. Kezdjük talán onnan, hogy évek óta arról tanúskodnak a statisztikák, hogy a magyarok közül 10-ből 8-an a mai napig devianciának tekintik az azonos neműekhez vonzódást – de legalábbis annyit kérnek, hogy otthon, a négy fal között engedjenek teret érzéseiknek. Ezzel nagyjából összhangban van, hogy a 16 ezer magyar pszichológusból mindössze 1-2 ezer gondolta úgy, hogy nekimegy Bagdy Emőkének. A többi a csendes többség, aki szépen teszi a dolgát, és ha valaki megkérdi, négyszemközt elmondja a véleményét, vélhetően a fenti statisztikák és az elvitathatatlan szakmai tények tükrében. Emellett egyre kevesebben, egyre kevesebb könyvet olvasunk. Nagyságrendileg kijelenthető, hogy ma az országban élők mindössze

10-15 százaléka olvas el legalább egy könyvet havonta. Azt, hogy hány szülő olvas napi rendszerességgel a gyermekének mesét, inkább ne is firtassuk. Ezzel párhuzamosan tömegessé vált a gyermekek megkésett beszédfejlődése, a képernyőfüggőség, vagy épp a viselkedési és koncentrációs zavarok. Ma az óvodába kerülő gyermekek közül sokan szinte ott hallanak először mesét, vagy egyetlen mondókát sem ismernek. Képtelenek végig ülni és figyelni öt percig a mesélőre.

Coachként azt látom, hogy nemcsak a gyermekek, sokszor maguk a szülők sem tudják megkülönböztetni és teljességgel megélni a négy alapérzelmet, mely az öröm, a szomorúság, a harag és a félelem. Elváltak esetén szemmel látható a férfi és női minőségek sérülése, ez az életúton további lelki akadályokat hordoz. A gyermeket nevelők sok esetben maguk is értékválságban vannak, (lelkileg) sérült szülők nevelnek sérült gyermekeket. Mert egyszerűen nem divat manapság az érzelmi intelligencia fejlesztése. Van helyette félremagyarázott pozitív nevelés, a végén sok kiégett, demotivált fiatal felnőttel, akik csak egy dolgot nem kaptak meg: az iránymutatást az előttük álló életre.

Nem lehet kétségbe vonni azt, hogy ez már nem egy könyvről szól, hanem politikai egymásnak feszülésről. De vajon kell-e a gyermeknevelésnek vagy egy gyerekkönyvnek politikai üggyé válnia? Szerintem nem, pont úgy, ahogy Benedek Elek sem lett az. De mivel azt a könyvet nem Magdi néni darálta le, hanem Dúró Dóra, visszavonhatatlanul az lett. Holott a lényeg talán az volna, hogy a mai napig tabutémának számít otthon a családi költségvetés, a halál, a kudarc. Vagy épp az egyszerű „nem!” szócska. Talán először ezeket kellene napirendre venni, vagy az önbizalom és a reális önkritika és énkép építését, a feltétel nélküli szeretet megélését… Még hosszan lehetne sorolni. Nem érzünk iróniát abban, hogy a gyerekekkel a szexualitásról vagy a fogamzásgátlásról alig néhány szülő mer beszélni, de a két királyfi szerelméről szóló mesét (állítólag) mindenki felolvasná nekik?

A családi minta meghatározó. Mindenki hordoz kisebb-nagyobb sérelmeket, jó és rossz szokásokat, elveket, értékrendszert, melyet tovább örökít a családi mintázatban. Ehhez egyetlen dolog kell: minőségi együtt töltött idő és odafigyelés. Bár ez kétségkívül megtörténik még akkor is, ha a nevelés csak egyfajta gyerekfelügyeletté törpül manapság. Ha a család értékrendjében helyet kap a nélkülözők, elesettek, bántalmazottak támogatása, akkor ez mese nélkül is meg fog történni, akkor, amikor a gyermek személyisége kellően érett rá. De ugyanígy a mese felolvasásával sem fog megtörténni, ha az a szülők értékrendjében valójában nincsen jelen. Arról nem is beszélve, hogy mekkora károkat okoz, ha az ilyen témák valódi, közös feldolgozása nem történik meg.

Az országban, ahol senki nem nézi a Barátok köztöt, mert ciki, de mindenki tudja, ki az a Berényi Miki. Ahol minden anyuka büszke rá, hogy a gyereke nem néz tévét, de a gyerek kizárólag a Mancs őrjáratos és jégvarázsos pulcsiban hajlandó elindulni otthonról, szerintem bölcsebb bízni önmagunkban, a szülői integritásunkban, és abban, hogy – remélhetőleg – a legjobbat akarjuk gyermekünknek.

Ezután pedig emeljünk le egy könyvet a polcról, kezdjük talán azzal, ami nekünk is sokat jelentett gyerekkorunkban, és tornásszuk fel azt a fránya statisztikát legalább ötven százalékra, és akkor máris sokat tettünk egy boldogabb, elfogadóbb, kiegyensúlyozottabb felnövekvő generációért.