Vándoriparosok és vándorkereskedők nyomai Vasban

Ez az egyik első híradás arról, hogy a szombatfaiak és a környéken élők Somogyba jártak, hogy élelmet szerezzenek be. A mondat nem említi, de nyilvánvalóan fazekasról van szó, aki szekérrel cserépedényeket vitt, hogy azokat gabonára cserélje. A gerencsérszekerezés hagyománya a XX. század közepéig fennmaradt. A kezdeteket nem tudjuk, valószínűleg az 1700-as évek közepe táján kezdődött el. A török kiűzése utáni bizonytalanság a Dél-Dunántúlon erre az időre már megszűnt. A helyzet nyugodttá vált. Abban, hogy az ottani falvak újraéledtek, nagy szerepe volt az újonnan odatelepülőknek. Ezek egy része éppen az Őrségből és környékéről „szökött el” 1732 körül. Az útvonalak olyan településeket is érintettek, ahol az egykori őrségiek, vagy azok leszármazottai éltek. Bár nincs rá konkrét adat, lehetséges, hogy a kezdeti időkben az utak során a rokonok felkeresésére is sor került. Az azonos helyről származásnak az idő múlásával már nem volt szerepe. Somogyi utakról beszélünk, de a gerencsérek Baranyáig és a tolnai Lápafőig is eljutottak. (Ez utóbbi településen élők ősei is őrségiek voltak.) Somogyban, Tolnában, Baranyában a régi házak padlásán még ma is találhatunk olyan fazekakat, amelyek az Őrségben készültek. 

Vándorkereskedőről ad hírt a kercai anyakönyv egy 1846. december 9-én kelt bejegyzése is. A Szomorócról Kapornakra vezető út mellett, de még a szomoróci határban halva találták Mega György evangélikus vallású sonkolykereskedőt. Bizonyára volt nála valamilyen irat, mert tudták a korát (35 éves) és azt is, hogy Lest faluban lakik. Ez utóbbi települést Nógrád megye ma Szlovákiához tartozó északi szélén kellene keresnünk. A szomoróci temetőben hantolták el. A koporsóhoz a deszkát két helyi gazda adta. Lest község már nem létezik, területén 1950- ben katonai gyakorlóteret alakítottak ki, a lakóit elköltöztették. A Felvidéken, Nógrádban, Gömörben, Borsodban voltak olyan falvak, ahol jelentősebb számban éltek sonkolykereskedők. Ez a foglalkozás jellemzően (de nem kizárólagosan) a szlovákokhoz kapcsolódott. A sonkolyos tótok – így nevezték őket – messze földet bejártak, hogy sonkolyt vásároljanak. A gyakorlatban legtöbbször itt is inkább cseréről volt szó, mert ellenértékként valamilyen kisebb eszközt vagy szerszámot adtak. No de mi az a sonkoly? A mézkészítés egyik mellékterméke, amit léptörkölynek is neveznek. A sonkolyból méhviaszt készítettek, amire leginkább a gyertyaöntőknek és a bábosoknak (ma úgy mondanánk: mézeskalácsosoknak) volt szükségük. Emellett használták a népi gyógyászatban is. Olykor-olykor a ma élők is emlegetik a drótostótot és az üvegestótot. A XIX. század végén, XX. század elején még gyakran megfordultak a mi vidékünkön is. Az üvegestótok vagy ablakostótok („oblokárok”) a hátukon vitték a műhelyüket és az árukészletüket. 

Általában a felső-magyarországi huták vidékéről jöttek, s felszerelésük a kis méretű ablakok javítására volt elegendő. A drótosok („drotárok”) a fazekak, edények foltozásával foglalkoztak. A két világháború között még Szombathelyen és Vas megyében is fel-felbukkantak, de aztán ők is eltűntek. Vándoriparosok voltak az Észak-Olaszországból az 1800- as évek végén jött köszörűsök is. A monarchia idején már könnyebb volt az utazás. Voltak közöttük olyanok, akik egy idő után már nem az utcán dolgoztak, hanem műhelyt béreltek és végül itt is telepedtek le. Közéjük tartozott például Giovanni di Gleria, aki Szombathelyen vásárolt lakást, itt alapított családot. Később Budapestre költözött, s a leszármazottak többsége az értelmiségi pályát választotta. Egyik fia megmaradt az ősi foglalkozás mellett, Pesten az Akácfa utcában lévő műhelye 1971-ig működött. Pár évvel ezelőtt az Őrségben egy istálló bontása közben egy feliratos tetőcserép került elő. Sorban egymás alatt olasz nevek sorakoznak. Még a kiégetés előtt azok a munkások örökítették meg a nevüket, akik az építkezésen dolgoztak. Az istálló 1900 körül épült, így a felirat is ebből az időszakból való. Akkoriban sok olasz vándorkőműves dolgozott a Nyugat-Dunántúlon. Komplett „építőbrigádok” jöttek, a téglaégetéstől az ácsmunkákig mindent ők végeztek el. A telet otthon töltötték, de még mielőtt hazamentek, próbáltak megállapodást kötni egy másik gazdával, hogy a következő évben is legyen munkájuk. Magyarok, szlovákok, olaszok – vándoriparosok, vándorkereskedők. Tőlünk is mentek, hozzánk is jöttek. A közös bennük az, hogy a legtöbbször olyan településekről indultak útnak, ahol helyben kevés volt a jó föld, sovány volt a megélhetés.