Nem a rossz, hanem a jó

Visky András a Kaddis a meg nem született gyermekért című Kertész Imre-regény szövegéből - sűrű szövésű szövetéből - hasította ki és tördelte-strukturálta újra érzékenyen és finoman A meg nem született címmel megjelent (Színház, 2005/7.), Hosszú péntek címmel bemutatott dráma minden központozást nélkülöző, ismétlésre-gondolatritmusra épülő mondatfolyamát. A műfaji megjelölés kaddis, vagyis ima - híven a regényhez. A központozás hiánya egyfelől talán a megszokottnál is nagyobb felelősséget ró a rendezőre, színészre - másfelől megtermékenyítően bátorítja-erősíti fel a Kertész-kaddis tettenérhetetlenül elemelt, lebegő beszédmódját, amely az imádkozó ember sajátja, amely közelebb visz-vihet a mindenkori Megszólítotthoz: fölfelé. (A tördelés nyomán szinte versnek ható szöveg vizuálisan is lépkedés benyomását kelti: lépcsőfokról lépcsőfokra.) Én fordulok hozzád, mindig éppen itt és most: ez a mélységesen szent és színházi szituáció. Akkor is, ha a megszólított ezúttal nem Isten - az európai kultúra biztonságos alapjait megkérdőjelező, múlttá nem váló holokauszt után úgyis a hiánya a legerősebb -; a megszólított a meg nem született gyermek: Milyen vagy, / Milyen lennél? / Sötét szemű kislány / Orrocskád környékén elszórt szeplők pöttyeivel? / Konok fiú? / Vidám és kemény szemed akár szürkéskék kavics? Így is, úgy is: hiány. Kertész Kaddis...-a érvelés a Nem!, vagyis a holokauszt felől szemlélt, mert máshonnan nem szemlélhető jövő elfogadhatatlansága, tarthatatlansága mellett. Az ima következetes végigmondása azonban magában hordozza a válasz, vagyis a megtisztulás; vagyis a folytathatóság lehetőségét. Ez - a holokauszt-tapasztalat katarzisba fordítása - minden Kertész-köny és -írás tétje és alapgondolata. A 2002-es Stockholmi beszédben például így: Ha a Holocaust mára kultúrát teremtett - mint ahogy ez tagadhatatlanul megtörtént -, célja csakis az lehet, hogy a jóvátehetetlen realitás a szellem útján megszülje a jóvátételt: a katarzist. (...) Mert úgy érzem, hogy amikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el; s Auschwitzon gondolkodva így, talán paradox módon, de inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom. A kolozsvári Hosszú péntekben az a legszebb, hogy - másfél órás intenzív figyelem, bekapcsolódás árán; az ember egyszerűen nem tehet mást, a pécsi versenyprogramban legalábbis nem tehetett - igenis megszüli a közönség/közösség katarzisát. (Le sem kellene írni: az előadásnak természetesen semmiféle köze nincs a holokauszt-ünnepségekhez, évfordulókra összeeszkábált műsorokhoz. Az emberhez van köze.)

Az irodalmi adaptációk rendszerint szűkítik-egyszerűsítik az alapmű értelmezési tartományát - már csak azzal is, hogy szükségképpen maguk is értelmeznek. Visky András úgy volt képes tizenkét jelenetben drámává transzformálni a regényt, hogy megőrizte, a megfelelő szereplők (Feleség, Tanító úr, a fiúinternátus igazgatója stb.) kiemelésével a színpad javára fordította az imaszituációt - csak egyet kell arrébb lépnünk, hogy gyónási vagy vallomáshelyzetet mondjunk -, pontosan kijelölve a gondolati alappilléreket:

1. Nem emlékezni akarok / Habár emlékezni akarok persze / Akarok / nem akarok / nem tehetek mást

2. Fogolynak születni / Az ő képére és hasonlatosságára / Így vagyunk meg meg meg / Megteremtve / Na végre

3. Megmaradtam / tehát vagyok

4. hiszen a zsidóságom nekem semmit nem jelent / Mint zsidóság semmit / mint tapasztalat mindent / kopasz nőt a tükör előtt / piros pongyolában

5. És hagyjátok ezt abba végre / hogy Auschwitzra nincs magyarázat / hogy Auschwitz az irracionális az ésszel fel nem / fogható erők szüleménye / mert a rosszra mindig van ésszerű magyarázat / amire tényleg nincs magyarázat / az nem a rossz / ellenkezőleg: a jó

A színpadi megvalósítás egy pillanatig sem illusztrál (akkor sem, ha egynémely attribútumok - pl. zuhanyrózsák - szorosan kötődnek a mindennapi holokauszt-mitológiákhoz): Tompa Gábor rendezése belülről teremti meg a Hosszú péntek világát. Nyitott, de pontosan körülhatárolt, fekete-fehér térben játszódik az előadás, amelyben észrevétlenül tűnnek át egymásba - válnak színházzá - a zsidó liturgia megszentelt és a hétköznapi létezés profán terei, vagy inkább térmetaforái. A játéktér határait kijelölő dobogót folyóírás fedi: egyrészt a megtartó-megkérdőjelezett kultúra, másrészt az Írás - harmadrészt a rögzített emlékezet, az írássá tett élet, a megszakíthatatlan tanúságtétel jele. A dobogón kilenc áttetsző, kis plexidoboz: az egyformásító univerzális fogolylét megidézői. Kilencen vannak az ünnepi fekete-fehérbe öltözött színészek is, akik mindaddig az antikvitásból ránk maradt dramaturgia szabályai szerint működnek, amíg egy-egy szerepben a karból elő nem kell lépniük. Közéjük érkezik meg tizediknek B. - Dimény Áron -, hogy elkezdődhessen (a zsidó liturgia szabályai szerint) az ima (a tanúságtétel, az emlékezés). Hogy B. honnan jön, nem kérdés. Nyilván nem véletlen, hogy éppen bőrönddel (és nem mással) érkezik. Bőrönd - ha akarom, még egy doboz. De a bőröndnek Kertész Imrénél egyébként is szimbolikus értelme van: Közben, mi tagadás, igen szépen berendezkedtem itt. Van dolgozószobám, s egy kék szempár kíséri az életemet. Ha vallomásra kényszerítenek, íme, beismerem: boldog vagyok. De azért nem árt kikészíteni a bőröndöt, hogy, legalább intelemként, mindig itt álljon a szobában , írja a Budapest, egy fölöslges vallomás című esszéjében, amely elsőként a Zeit-Magazinban, aztán a Száműzött nyelv című kötetben jelent meg; visszautalva a Sorstalanság boldogság-zárlatára is.

A kilenc doboz és a bőrönd mellett van még egy, nagyobb doboz a színpadon, középen: plexiből ez is. Írópult egyfelől (kopog az írógép, mint az emlékezés kavicsai), a zsinagóga felolvasóállványának jelzése másfelől. De éppen ennyire a szűk panellakás imitációja a tizennegyedik emeleten: másfél szobás izé . Az előadás talán legszebb, legerősebb jelenete, amikor B. felesége - Péter Hilda - megpróbálja érvényesíteni, a megszületendő gyerekek által, az életet: de hiába ugrik-feszül neki a testével, teljes fizikai valójával többször is a plexidoboznak; hiába. Ha normális életet akar, el kell mennie. Aztán Dimény Áron végképp önmagára zárja a paneldobozt: szó szerint bezáródik az írásba, írássá változtatja az életét, amikor üres fehér papírlapokkal tapétázza ki a doboz/zárka belső falát, amelyen aztán az ég kékjét folyatja végig: mondja a mondhatatlant. (A napégette széljárta lakásomban kuporgok / Föl-fölnézek a ragyogó levegőbe a felhőkre / Ahová golyóstollammal a síromat ásom / Mint egy kényszermunkás - Második jelenet) És a kékben egy pillanatra talán fölsejlik még a zöldeskék szőnyeg is - abból a regénybeli lakásból, ahol B. a feleségével megismerkedett. A Visky-dráma terében is kiemelt szerepet kap a rémületesen tárgyilagos lágerpóker helyszíne: a laza szalonbeszélgetésben mindenki előhozakodik a saját szenvedésével - Mauthausen! / Don-kanyar! / Recsk! / Szibéria! stb. -, amíg aztán Auschwitz említése mindent visz: Überolhatatlan . És ez az egyetlen helyzet, amikor az előadás - ezúttal maszkot viselő - szereplői a dobogó szélén körbejárva kiszólnak a közönségnek: a nézők szemébe nézve emelik tétjeiket. Kínosan humoros pillanatok ezek - nehéz pontosan megmondani, hogy miért. (Talán mert túl direkt a színházi megfogalmazás. Persze, milyen legyen.) A Hosszú péntek nem nélkülözi a másféle, mondhatni felszabadult (és rögtön ellenpontozott) humort sem: például a kar által megidézett óvatlan vidéki rokonok - igazi zsidók : reggel ima, este ima, sólet, flódni stb. - jelenetében; vagy az univerzális fogolylét egyik korai, fontos és konkrét stációját megjelenítő fiúinternátus-jelenetben.

Van a karban egy mozgásképtelen, sebesült fiú - Visky András azt mondja, Pilinszkytől érkezik: a velünk élő szenvedés. De az értelmezés holdudvarába talán belefér a Kertésznél szintén több helyen föltűnő Boger-hinta is: az ember által előidézett tökéletes kiszolgáltatottság megnyilvánulása. Egy talapzatból és azon két, villában végződő állványból állt. A villák egy rudat tartottak. Ez a rúd pedig egy kicsi emberi figurát, úgy, hogy a behajlított térde és a térde előtt összebilincselt csuklója között haladt keresztül. Szó, ami szó, lélegzetelállító tákolmány volt. (...) Mutatóujjával megpöckölte a pici bábut, a fejénél. Az pördült erre néhányat, majd - amikor alábbhagyott a lendület - csak úgy himbálózott ott a rúdon, a fejével lefelé. (...) - Ez a rész itt - írt az ujjával egy kicsi kört fölötte - szabaddá válik. Csinálhatsz vele, amit akarsz. (Detektívtörténet)

Azt már Szirák Péter, Kertész Imre monográfiaírója veszi észre, hogy a Boger spanyolul bohernek ejtődik (a Detektívtörténet latin-amerikai környezetben játszódik); a boher pedig héberül rabbinövendéket jelöl. És akkor visszaértünk a Hosszú péntekhez és a katarzis lehetőségéhez. A POSZT kolozsvári versenyelőadásán valami megszületett.

(Visky András: Hosszú péntek, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Koreográfus: Vava Stefanescu, díszlet: jelmez: Carmencita Brojboiu, dramaturg: Visky András, rendezte: Tompa Gábor)