2007.07.28. 02:28
Összekötök
Lassan a szombathelyi Sóska, sültkrumpli is belép a hosszú, mindigvolt-mindigvan-mindiglesz színházi szériák sorába. Ha az ember jól megnézi a premierfotókat, talán még az eltűnt idővel is összetalálkozik.
Szappan (I. parjelző) pitiánerségénél, Művész (II. partjelző) óriási, giccses lelkénél meg Lacikám (bíró) túlmozgásos magabiztosságánál már csak annak a rohadék Bittnernek az Egressy-mindenségben szinte mindenütt jelenlévő, hús-vér valójában soha föl nem tűnő figurája ismerősebb. Bittner, bár már a nevében is ott bujkál valami kimoshatatlan, eltüntethetetlen keserűség, nem más, mint a ká-európai életek nagy megmentője: minden kudarc nyugodtan rákenhető. A Sóská...-ban Bittner az ellenőr, aki Szappant visszaminősítette partjelzőnek, persze igazságtalanul; igazán az a legkevesebb, hogy Szappan az első adadandó alkalommal beleköp Lacikám levesébe - a kávéjába ráadásul szó szerint. A legszebb az egészben mégis az, hogy az ember szétröhögi magát, miközben nézi - pedig, bizony, sírni volna jó.
De lesz még egyszer feltét a sóska-sültkrumplihoz. Nem azért, mert Mariann visszatér a Parti Nagy Lajos tollára való Művészhez, akinek legméltóbb párja úgyis inkább a huszerettben utazó Sárbogárdi Jolán a magyar irodalomban. Milyen szép is volna, ha a koszlott ibusári vasútállomáson ők ketten összetalálkoznának, és Művész szépen, okosan, türelmesen elmagyarázná Jolánnak, hogy a híd szimbolizálja tulajdonképpen a mindenséget. A szerelmet is, mert ugye stabil. És mégis ing, hiszen az autók, tudod. Meg ha egyszerre lépnek, hogy leszakad. Bármilyen stabil is . Sőt: Híd vagyok magam is. Összekötök. Ki érezné ezt át mélyebben, mint egy vasúti jegypénztáros. Kár, hogy a Jolánok és a Művészek a legritkább esetben találkoznak. Pedig boldogok lehetnének. (Persze, akkor ki és mi után vágyakoznának. Miből lenne akkor regény, élet. Színdarab.)
Akkor is lesz még egyszer feltét a sóskához. Mert milyen jó - és így utólag egyszerű - összekötni a szombathelyi színházbarát egyesület legelső előadását az éppen születőfélben lévő szombathelyi színházzal. Akkor persze tudni biztosan nem lehetett, legföljebb remélni, hogy ez (ilyesmi) lesz a vége. Akkor csak bozótharc volt, meg készülődés, meg minden értelemben túlfűtött premier a Thököly utcai Irokéz-padláson. Meg itt volt a megtestesült Mariann - Udvaros Dorottya személyében -, akit a darabban-előadásban szintén csak emlegetnek; legalább annyira ő az oka mindennek, mint Bittner - csak másképp. (Érdekes, Bittnert valahogy senkinek nem jutott eszébe megszemélyesíteni.)
A közbülső, és szerencsére nem hiányzó láncszem a Kamara Savaria, az a kamaraszínház, amelyet az egyesület önkormányzati támogatással hozott létre - és amely a dolgok jelen állása szerint Jordán Tamás felkérésére, belső önállóságát megőrizve csatlakozik a 2008-ban megnyíló szombathelyi színházhoz. Mert jó, amit csinál, mert mégis érdemes volt az elmúlt hat-hét évet végigbozótharcolni: nyaranta előadást csinálni, aztán kamaraszínházat nyitni. Na, akkor lehet majd feltétet sütni a sóskához és sültkruplihoz, amikor a csatlakozás (híd, vasút stb.) tényleg megtörténik.
Vagy inkább akkor, amikor a csatlakozott Kamara Savariában először fölgördül a nemlétező (mert fölösleges) függöny - az első premieren; egyelőre a volt HEMO-ban. (A kamaratermet föl se kell újítani: az már megvan.) Ki tudja, talán lehetne megint Egressy. Mondjuk a Szép Ernőnek ajánlott, vadonatúj, egyelőre be se mutatott Június, amelyben megint megemlegetik Bittnert (egy állat, szokás szerint), de nem ez az érdekes. Hanem az Egressy-darabokra annyira jellemző, tébláboló, mindennapi költészet, az egymáshoz koccanó-simuló mindennapi emberek - akik között ezúttal föltűnik egy kósza angyal is -, meg a remény, hogy hátha mégis.
A Júniusban a költőibe-szürreálisba forduló szabadtéri végkifejlet előtt Lili azt ajánlja Rudinak, hogy örökítsék meg a találkozásukat: Írjuk bele ebbe a padba ezt a napot. (...) A napot, hogy emlékezzünk. (...) Lehet szívet, ha akarod (...). Na ez akkor így meglesz. Holnap július.
Mindjárt augusztus. Mindjárt meglesz a szombathelyi színház. Mindjárt fölgördül a függöny is. Írjuk bele a padba azt a napot. A napot, hogy emlékezzünk. Na, ez akkor így meglesz. (Lehet szívet is, ha akarod.)