A művészetem rabja vagyok

Geszler Mária Garzuly keramikusművész. A múlt héten nyílott meg a kiállítása a Szombathelyi Képtárban – Hang és Forma , porcelán objektek címmel. A Női Vonal (Women Line) című kiállítása Németországban nyílott meg szeptember elején.

Október 23-án vehette át a Vas Megye által adományozott Berzsenyi Dániel Díjat – vagyis kis késéssel, kiállításának megnyitóján.

A múlt hónapban könyvbemutatót tartottak férjével, dr. Garzuly Ferenccel az AGORA Salonban. Otthonában látogattam meg, félbehagyta miattam a munkát. Kedvesen fogadott és mesélt: a kerámiákról, korszakokról, művészetről, családról és az elkövetkezendő hetven évről. Geszler Mária negyvenöt éve él Szombathelyen – Budapesten született és ott gyerekeskedett, ahogy ő fogalmaz.

– Boldog volt a gyerekkorom, annak ellenére, hogy nem könnyű időben, az ötvenes években gyerekeskedtem. Minden este grízkása volt az asztalon, de nem ez volt a lényeg: a művészet áthatotta a családi légkört, ebben nőttem fel. Zeneművész családba születtem bele, körülöttem mindig mindenki zenélt. Rengeteg hangszer volt a lakásban. Ez kihatással van az én művészetemre is, mégha végül nem a zenei pályán maradtam. A zene ugyanis az ott mozog az emberben. Egyébként a műteremben is folyton szól – mondja Mária, aki elárulja, a jó zenét szereti, legyen az komolyzene, jazz, vagy éppen szép magyar sirató ének és imádság – csak semmi bóvli, majd folytatja is:

– A hangoknak színe, ritmusa, formája van, a zeneműveknek konstrukciója, ugyanúgy, mint azoknak a tárgyaknak, amelyeket megpróbálok előállítani. Az emóció az ugyanaz, csak a képesség, a kifejezési forma más.

 A kiállításáról beszélgetünk. Retrospektív, vagyis visszatekintő, nagyjából minden korszakából megtalálható egy-egy mű, a hatvanas évek közepétől. Évek óta kísérletezik a porcelán anyag hajlításával, gyűrésével – ezek a darabok sem hiányozhatnak a kiállításról –, ami különleges vizuális hatást nyújt, hiszen a szitanyomással felvitt fotók alkalmazkodnak a hajlításokhoz, s így alkotnak egy teljes egész művet. Persze ez a folyamat egyáltalán nem ilyen egyszerű, ahogy hangzik. Mária azt mondja, ez egy kemény fizikai munka, naponta nyolc-tíz órát dolgozik a műtermében – télen-nyáron, emelgeti ezeket a súlyos anyagokat, s aztán cipekedik. Most is gőzerővel dolgozik, november végére végeznie kell az aktuális munkákkal, hogy még eljusson velük a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióba, és kiégethesse munkáit.

– A férjem éppen színházban van, én meg dolgozom idehaza, szeretnék vele menni, de nem mehetek. A képességeim rabja vagyok. A piacon, a műhelyemen – és a parkokon – kívül nem sok helyen lehet engem látni. Nem arról van szó, hogy nem megyek szívesen bárhova, de ennyi munkához nekem nagyon sok idő kell, és erősebb az a belső vágy, amely azt diktálja, „csak még ezt, még ezt csináljam meg...”– így Mária. – Egyébként néha nem is értem, hova sietek, hisz hetven év áll még előttem. Még annyi mindent meg kell alkotnom, még nem csináltam meg mindazt, amit szeretnék. Erről mindig az a mondat jut eszembe, amelyet még a zenetörténet is jegyez Bartók Béla zenei óriásunk halálával kapcsolatban: csak az fáj a halálban, hogy teli kofferrel kell elmennem. Mondta mindezt annak fényében, hogy hatalmas életművet hagyott hátra. Nekem is még nagyon sok dolgom van, remélem ez a hetven év elég lesz mindenre, ami eddig még nem tört elő belőlem. De ez titok, ezeket az ember..., ezek ott vannak legbelül. Homályos sejtésekben és vágyakban tombolnak, és idővel lehet csak őket megfogalmazni. Ennek, tudja, van is egyfajta intimitása. És pontosan ehhez kell az idő, valamint a koncentráció, az elvonulás. Elköszönök, este nyolc óra van, de Mária még visszamegy a műhelybe – folytatja a munkát, hisz minden perc számít.