Hét kereszt, a remény hét oszlopa

Bár kéken harsog az ég, mégis borongósnak tűnik a jövő: miből lesz megélhetés? Fel kell adni azt, amit nehéz munka árán megteremtettünk? Hova tűnt a biztonság, miért kuszálódnak a stabilnak vélt dolgok, miért, miért, miért? A válasz néha közelebb van, mint azt gondolnánk.

Felsőberki, amelynek lakossága a kétszázat sem éri el, történelme során sokszor szembesült nehézségekkel. Az itt élők elődeinek mindent ki kellett hozniuk a földből a boldogulás reményében, de néha ez sem volt elég. Ám a falu rendelkezett egy olyan tartalékkal, amely minden válságon átsegítette: a hit erejével. Ékes bizonyítékai ennek azok a hálaadó családi keresztek, amelyek a település főútjának mentén állnak. Végigsétálva a szépen rendbe tett községen, majd annak határában, hirtelenjében hetet számolunk.

Hét kereszt, a remény hét oszlopa.

- Körmendi vagyok, városi gyerek, de aztán úgy alakult, hogy tizenkét éve ide költöztem. Ma már el sem tudnának vontatni innen - mondja kísérőm, Csák Tamás. A férfi ismert helyi közéleti személyiség, sportvezető. Nem mellé-kesen már a harmadik ciklusban önkormányzati képviselő.


- Nem a titulus az igazán fontos, az megszerezhető és elveszíthető. Múlandó. A lélek viszont örök, s ha ehhez közösségi erő párosul, akkor családról kell szólnunk. Felsőberki egy nagy család, rendkívül összetartók az emberek, s én örülök, hogy ennek a közösségnek része lehettem és vagyok családommal - mondja férfi, akinek oroszlánrésze van a lepusztul keresztek szinte tökéletes felújításában.

A történet azonban messzebbre nyúlik vissza. Dr. Gyürki László pápai prelátus szellemi vezérletével fogalmazódott meg, még évekkel ezelőtt: valamit tenni kell a lassan porladó keresztek megmentése érdekében. Csák Tamás és képviselőtársa, Geosits László szinte azonnal a tettek mezejére lépett. Megnyerték az ügynek a felsőberki Vilics és Stranczli családokat, s általuk szinte mindenkit. A szunnyadó falusi öntudat erőre kapott. Ennek nyomán, Batthyány-Strattmann László előtt tisztelegve, még 2003-ban haranglábat állítottak. Sibinger Miklós, a Népművészet mestere formálta anyagba az elképzeléseket, majd ünnepség keretében jött a felavatás. Már akkor érezni lehezett, hogy valami elindult. Valami, ami aztán példaértékűvé lehet.

- Felmértük a keresztek állapotát, majd fokozatosan láttunk hozzá felújításukhoz. Természetesen a magunk erejéből. Mindenki azt adta, amit tudott: munkáját, pénzt, maltert, vésőt, lelkesítést. Szép évek következtek. Éreztük, hogy azok az ősök, akik Felsőberkit lakták, méltó folytatásban teljesedhetnek ki. Vagyis a falu újra magára találhat és még erősebb közösséget alkothat - mondja Tamás.

Megnézzük a kultúrházzal szembeni, impozáns hála-adást. A napfény szinte csillog a hófehér matérián.

- Nem maradtunk ünnep nélkül, amikor átadtunk egy-egy felújított oszlopot. Volt, hogy a mohácsi Sokac néptáncegyüttes ropta az utcán, s volt, hogy Veres András püspök úr mondott nekünk emlékezetes beszédet. E momentumok mára egy olyan egésszé álltak össze, amire ez a kis falucska méltán lehet büszke - így Tamás, majd a hírcentrum , a kocsma felé vesszük az irányt. Bent kellemes meleg, barátság fogad. Két fiatalember beszélget, majd Szabó Ferencnével, Valikával váltunk szót.

- Egészen más most a keresztek látványa, mint volt évvekkel ezelőtt - kezdi az asszony. - Ahogy megújultak, úgy nőtt a támogatás, szinte nem volt itt olyan ember, aki ne állt volna az ügy mellé. E-zek másnak kis dolgok, de helyben mégis nagyok. Pultosként hallom a vendégektől, hogy Felsőberki milyen értékes falu volt régen. Számomra ez az összefogás a múlt iránti tiszteletet, együvé tartozást jelenti.

Aztán nevek hangzanak el. Geosits Istváné, aki sokat tett a gondozásért; horvátnádaljai családoké, akik részt vettek az ottani keresztek rekonstruálásában; Horváth Tiboré, aki a felsőberki keresztek egyik megújítója; Mészáros Imre kőfaragóé, aki szaktudását adta a nagy egészhez. Újabb vendég érkezik, Szabó Ferenc. Valamikor a körmendi hús-elosztóban dolgozott, hentes- mészárosként. Ám a betegség tolószékbe kényszerítette. A férfi ennek ellenére megőrizte humorát.

- Tudja, pár éve rendezünk káposztafesztivált, erre az alkalomra csináltam káposztás-kolbászt. Elkapkodták. Kérdezhetné, hogy kerül a káposzta az asztalra? Hát úgy, hogy az egyik dolog hozza a másikat. Amikor Tamásék nekiláttak a felújításnak, számot kellett vetni a következővel: mi, akik itt lakunk, kik és mik vagyunk? Csak lakók egy földdarabon, vagy közösségi lények? Akiknek ez a földdarab a hazájuk, az életük, az otthonuk. A keresztek aztán vála-szoltak: általuk megszülettek azok az ünnepek, amelyek egybekovácsolták a falut. Na látja, így jön ide a káposzta - nevet fel Ferenc és koccintásra emeli poharát. Aztán még hozzáteszi, hogy föltétlen nézzük meg azt az emlékművet, amelyre kecses női kezet faragtak. Egy itteni, fiatal lányé - hallom. Elbúcsúzunk, már vár minket Geosits László, aki közéleti szerepe mellett a helyi egyházközség képviselő-testületének elnöke. A rendezett porta rendezett lelkivilágot takar. László tanulmányozta a Felsőberki és horvátnádaljai kőkeresztek történetét. Mint mondja, akad köztük, amelyet Amerikába kivándotolt család állíttatott hazatérte után. - Kőbe formálta háláját - mondja László, aki azt tartja, hogy az ősök szellemisége ott van a jelképekben. - Karácsony előtt azt üzenik a felújított keresztek, hogy ha rend van a lelkekben, akkor a legnagyobb nehézségeken is úrrá leszünk. Hisszük, hogy így is lesz.