Egy olasz Mongóliában

Az olasz Rocco Turit sokan ismerik Szombathelyen, valóságos intézménnyé lett. Ha létezik két adott nép között barátságot építő mester, akkor ő az. Harminc éve látogatja a tites nyári egyetemet, kiterjedt ismeretségi körrel bír. Mint mondja, Magyarország a második hazája és legkedveltebb városa a vasi megyeszékhely. Hogy nem a levegőbe beszél azt az is jelzi, hogy ősszel Rómában, az ottani magyar intézetben állít ki. 

A téma Szombathely, művészi szemüvegen át. Természetesen az idei nyarat sem hagyta ki barátunk, amikor új Skodájával, 1,3 ezer kilométeres út után begördült szállásra, a Martinemuba. A nyári egyetem még odább volt, de Rocco ezúttal kihagyta. – Ilyet nem szoktam tenni, de tavaly eldöntöttem: elmegyek a keletre, oda, ahonnan az ősi magyar kultúra is származhat. Engem nagyon érdekel ez a nép és a nevem is azt ejteti, hogy valamiféle kapcsolat, talán a török révén, lehet köztünk. Vagyis az olasz és a magyar nép koránt sincs olyan távol egymástól, amint azt sokan állítják – mondja immáron a keleti kaland után az íróként is ismert szociológus. Akinek az Aldo Moro gyilkosság kapcsán íródott könyve éppen most jelent meg Olaszországban. Mint mondja, a műben az akkor szocialista országok elsősorban Csehszlovákia kapcsolatait a nemzetközi terrorizmusa tárja fel. De most az úti élmények sorakoznak.

Rocco Turi a pekingi mauzóleum előtt

– Interneten még korábban lekötöttem a repülőjegyet, e eléggé bonyolult lett a járat. Fő célom Mongólia volt, emellett pedig pár napos Irkutszki kirándulás. A menterend arrafelé másként alakul, főleg Észak-Korea miatt, mert oda nem repül senki. Így meg nagyot kell kerülni. Hát így lett az a plusz, hogy a két hét alatt a célállomásokon kívül még Kínába és Vlagyivosztokba is eljutottam – mondja.

Ulan Bator, a mongol főváros lenyűgözte. Két okból is: egyrészt az impozáns felhőkarcolók, a gazdagodás és a kultúra gyors átalakulása okán. Másrészt, mert még fürödni sem lehet a szerinte mérgező vízben. Aztán levegő is más arrafelé. – A víz tényleg probléma volt, csak Budapesten mertem felszabadultan zuhanyozni – emlékezik mosolyogva.

– A szállodai szoba mint nálunk, 70 eurótól indul. A terek, az utcák, mint nálunk, de a ráhajtók sárosak. Úgy láttam, hogy nagyon intenzív a fejlődés, egyszerűen átugranak bizonyos korszakokat. A tradíciók érdekeltek. Az hogy miért a gulyás itt is a nemzeti étel. Hogy lovak szeretete mennyire mélyen gyökerezik. Hogy a jurtát már elhagyták, de vágynak rá. Sok közös magyar-mongol szóra is leltem, ez nyilván történelmi gyökerű.

Ulan Bator-i esküvő

Ulan Bator egy tipikus keleti főbáros, és az ország fekvése, területe miatt nagyon megnőtt a jelentősége. Ömlik oda a pénz. A kormány most az ausztrálokkal tárgyal, hogy megoldják a víz problematikáját.

A közlekedés kaotikus, a gépkocsipark szinte vadonatúj. Rocco némi feltűnést keltett olaszként a mongoloknál, de hamar megszokták, segítették. Immáron határozottan az a véleménye, hogy az új korhoz gyorsan felnövő és törekvő népről van szó. Mivel építészettel is foglakozik, ellátogatott a régi pagodákba, amelyek persze újak, újraépíttettek. A felhőkarcolók viszont a kor szüleményei. Részt vett a Nadam elnevezésű nemzeti ünnepen, amely a ló, lovas, az íj és a birkózás köré szerveződött.

Egy újraépített folklór jurta a fővárosban

– Hiába a sok modernség, azért itt még mélyen élnek a hagyományok. Erre figyeltem, erről írok majd könyvet - fogalmaz Rocco, aki lazításképpen átugrott Irkutszkba, ahol teljes Európa várta. És élete egyik legnagyobb kulináris élménye egy remek orosz étteremben. Az ízletes hal neve omul, a Bajkál tóban őshonos, és, ahogy Rocco magyarul mondja, nadjon-nadjon fíínom. S miután leöblítette igazi rossz teával, a rendőrök felvezették néhány fontosabb utcán...

A már említett bonyodalma miatt a repülő Pekingben is leszállt és Rocconak volt alkalma ellátogatni a híres Tienammen térre. – Megnéztem Mao-t, de csak képen. A mauzóleumba nem mehettünk be. Sok fiatal kérte, hogy együtt fotózkodjunk. Mind beszélt angolul és mindent tudtak Európáról. Tanulságos volt – mondja az olasz író, aki útban hazafele, Reggi Calabriába, szombathelyi kiállításon dolgozik, Rómában.

A világutazók a reményünk
Az újságíró jegyzete

A diktatúrák sajátossága, hogy alattvalóit előszeretettel bezárja országnyi börtönébe. Nálunk aknazárat és vasfüggönyt húztak fel, hogy ne tudjuk meg, mi van odaát. Máshol meg falat emeltek, emelnek. A hatalom már csak ilyen, még ha demokratikus mázban is pózol, azért szeret ráülni polgáraira. Ebből következően az ilyen jellegű hatalmak fő veszélynek tartják a világutazókat, hiszen sokat láttak, tapasztaltak és tanaikra figyelnek. Rebellis középiskolába jártam.

Egyszer az osztálytársam az osztályfőnökit tartó rendőrtiszttől megkérdezte: keletre szabadon utazhatunk? A válasz még a válaszadót is meglepte: igen Mongóliába. Na, ez lett az etalon, Mongólia. S aztán amikor szocialista konstrukcióban oda is lehetett menni dolgozni, akadt rá jelentkező. De még most is hír, hogy egy olasz író, szociológus, építész fogja magát és bonyolult járatok révén elröppen a nagy keleti messzeségbe.

Az ember azt gondolná, hogy ez bizony tőről metszett merészség, hiszen mi lehet ott pluszban mínusz negyven foknál, a kumisznál, a jurtánál és a lónál? Erre tessék: kiderül, hogy felhőkarcolókat építenek, Hummerekkel cikáznak, hogy esténkén diszkóba járnak. Utazónk átruccan Irkutszkba, szintén egy misztikus hely. Ott meg dugóba kerül, dácsa palotákat lát, olasz étterembe invitálják.

Megint röppen, Pekingben landol. Kínai ifjakkal beszélget és kiderül, hogy nagyon is képben vannak. Így világutazónk olyan hírekkel jön második hazájába, miszerint ha van is különbség, az árnyalatnyi. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy így volt ez a vasfüggöny idején is, amikor reméltük, hogy egyszer eljön hozzánk a világ és mi is utazhatunk.