A kenyér ünnepe: toronyi pékségből tudósított a Vas Népe 1989. augusztus 20-án

István királyunk napján, az új kenyér megszegésének ünnepén méltatlankodjunk-e a rossz termelés felett, vagy fohászt mondjunk, amiért nem volt hiábavaló a hívő ember imája, hogy a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…? Tegye mindenki a hite, a meggyőződése szerint.

Fotós kollégámmal a toronyi pékségbe megyek, ahol a környék legjobb ízű kenyerét sütik. Jellemzője: kerek, kétkilós, ropogós, fényes, magas és ruganyos a bélzet, s az édesanyánk sütötte cipókat megközelítő íz. Műszakonként vagy 12, vagy 18 mázsát készítenek belőle, attól függően, hogy három vagy csak két pék van szolgálatban, s hét vége vagy hét közepe van-e.

Most Polgár Géza és Németh József jelentik a műszakot, mert Horváth László kollégájuk szabadságon van. Percnyi megállásuk nincs, ezt nem engedik az egymást követő folyamatok. Mondják is, hogy ne haragudjak, de azért kérdezzek is, mert szívesen válaszolnak. Ezt így is érzem, ezért tovább lábatlankodok, s hol a hosszú nyelű lapátnál, hol a dagasztócsészéknél vagy a liszteszsákoknál vagyok útban. De kivédem a „veszélyeket”, és nem tartom fenn a munkát.

Míg Polgár Géza a kemencék előtt van elfoglalva, Németh József egy zsák lisztet csúsztat a dagasztócsésze tartályára. Ötven kiló van benne, de látszólag könnyedén viszi.

– Korábban nyolcvan kiló volt egy zsákban, az jobban megpróbálta az embert – mondja.

– Milyen az új búzából őrölt liszt?

– Jó, bár még a tavalyival keverik. De tudjuk, hogy megfelelő a sikér, jó a vízfelvevő képessége, ami fontos a péknek.

Ezt erősíti meg Polgár Géza is, aki mint fiatal nem túl rég tanulta a szakmát a Hevesi-iskolában, de elég gyakorlatot szerzett a kovász készítéséhez, a gépi dagasztáshoz, idő és arányok betartásához, vagyis a toronyi kenyér hírének, tekintélyének, népszerűségének növeléséhez.

– Mitől olyan keresett és kedvelt a kenyerük? – kérdezem.

– Attól, hogy hagyományosan készítjük a kovászt – hallom vissza.

Érzem, hogy ez nem jó alkalom szakmai fejtegetésre, és már rég ragad hozzám az ing. De leplezem a számomra kellemetlen helyzetet, mert mit szóljanak ők, akik közben a zsákot emelik, a tüzes kemence előtt állnak, és a szinte égetően forró kenyeret rakják lapátra a – szakmai nyelven mondva – feladáshoz vagy kiszedéskor. S Horváth hajnali háromkor már dolgozott, hogy a négykor érkező Polgár Géza munkájához legyen elég tészta. Aztán meghintette liszttel a szakajtókat, címkéket rakott beléjük, feltáblázta a kenyereskocsit, s ötkor már bevetette az első hányadot.

– Önök szeretik a kenyeret?

– Én nagyon – mondja Polgár Géza – sokat eszek belőle.

Horváth József olyképpen kenyeres, ha a hús is legalább akkora, mint a karéj. Teheti, mert a család 50 sertést hizlal, s annyit vágnak le, amennyi csak belefér a hűtőládába. Három növekvőben lévő gyermek van, így nem romlik meg a hús. Ugyanakkor Horváth panaszkodik, hogy nincs haszon a sertésen, mert drága a táp. Még az idén nem hagyja abba a hizlalást, mert reménykedik valamiféle előnyös fordulatban. Ha nem így lesz, felszámolja a tartást, ami korábban biztos támasza volt a megélhetésben. Sok pénzt beleölt az ólak, a berendezések építésébe, de értelmetlennek találja a további próbálkozást.

Százötven szép, kerek kenyér van a kemencékben. Megvárom, amíg kiszedik, kocsikra rakják őket. Haragos Istvánné kézbe vesz egyet. Az ujjával kopogtatja a kenyér alját, s a füle azonnal érzékeli, hogy kellően átsült, a legjobb lelkiismerete szerint küldhető az ellátási körzetbe. Ennek megfelelően is intézkedik.

A pékek tovább dolgoznak, én elköszönök a finom kenyerek készítőitől. Kint az udvarban 29 fok meleg van. De kellemes ez a hőmérséklet a benti 36-38 fokhoz képest.