Létezési botrány vagy kozmikus véletlen – Alexa Károly íróval beszélgettünk

A Vas megyei kis falu évtizedek óta a második otthona, a 74 éves író unokái is szívesen időznek a hetyei házban. Ez az a hely, ahol jellegzetesen és erős kertkapcsolattal „home office” dolgozik. A különleges helyzetről beszélgettünk.

– Ha az ember keresi az okot, egy létezési botránnyal szembesül, és érzi, hogy ki van szolgáltatva. Ez elképesztő nagy csapást jelent a túlbizakodott ember számára. Keresi, hogy a bűnbeesésnek mi az oka, mert büntetésnek észleli, pedig lehet, hogy csak egy kozmikus véletlen. De ha ez, ha az, vagy bármi is az ok, jó alkalom arra, hogy az ember magába nézzen, és a fogyasztói énjét, amibe teljesen belefeledkezett, kicsikét megregulázza, és elgondolkodjon, lehet-e találni még ebben az európai civilizációban olyan kiutakat, ötleteket, értékeket, amikhez talán jobban kellene ragaszkodnunk – mondja Alexa Károly. – Nem feltétlenül úgy, mint a középkorban, amikor egy-egy nagy járványnál, mint például a pestis, mániákus eretnek, elvadult istenkereső, önostorozó mozgalmak indultak meg a köznapi vallásossággal szemben. De úgy igen, hogy a vitális értékekkel szemben a spirituális értékek felé nyílik az ember szeme, minden túlzás nélkül, hiszen idő van rá. Szűkebbé válik a fizikai, növekszik a virtuális kommunikáció, a tévé, az internet, a közösségi oldalak szerepe. Az ember többet van magával, a természettel, ha szerencsés, és kertes világban él – hangsúlyozza. – Van egy kórházi emlékem, amikor néztem az ablakból télen a kopár ágakat, hogyan öltöznek rügyekbe. Óriási élmény. Lehet, hogy ezek fellengzős, öreges érzületek, de valahogy az embernek több köze lett a dolgokhoz. Nem tudom, hogy a járványnak vége van-e, lehet, hogy nincs. Van olyan vélekedés, miszerint az egész túl van hajtva, túl van dimenzionálva, de meghalt az a pár száz, másutt meg pár tízezer ember. Nagy figyelmeztetés volt. Nem hiszem, hogy a világ megváltozna tőle, de az se rossz érzés, hogy a pesti Duna-ágban szürke gémet lehet látni és hódot. Hallottam, hogy egy kínai kisfiú most először látott kék színű eget, mert eltűnt a füstköd Peking fölül. Ez is egy jelzés. Nem hiszem, hogy a kínai nehéz­ipart vagy vegyipargyártást visszavennék, de Kínára azért sokat gondolok, mert a történelmüket ismerve, ők ezt a helyzetet sokkal megfontolandóbbnak tartják, mint az kívülről látszik. Őket nem csak az Amerikával folytatott kereskedelmi háború és a profitszerzés mozgatja, sokkal mélyebb szellemiség működik még a kínai kommunista pártban is. Sőt. Lao Ce nélkül nincs kínai kommunista párt, mondom én. Olyan filozófiát alakítottak ki, ami máig él. Olyan országot építenek, ami az egyetlen működő ókori birodalom, minden más összeomlott: Babilontól Egyiptomig, a keltáktól a szkítákig. Kína sem maradt volna meg, ha nincs egy olyan spirituális gondolkodás, ami a társadalmat szellemi alapon rendezi – mondja Alexa Károly, majd így folytatja: – A filozófus nemcsak filozófus, hanem olyan államhivatalnok is, akinek szakmai érdeke, hogy a dolgok rendben legyenek. Hamvas Béla írja, hogy Kínában volt egy császár, aki negyven évig nem csinált mást, csak nézett dél felé, és egy árva szót sem szólt. És akkor volt a birodalomban a legnagyobb bőség, gazdagság, a legmagasabb színvonalú élet. Ez a lényeg: a közéletiség – a köz működtetése – mint hivatal, ami egyben van a szellemi birodalom birtoklásával is.

Egy ilyen különleges helyzet erre is kinyitja az ember szemét.

A járvány idején Alexa Károlynak egyetlen dolog hiányzott: a barátokkal való találkozás, borozgatás. A veszélyhelyzetben a budapesti kertes házában tartózkodott, és amint tehette, jött Vas megyébe. A fővárosban sem volt egyedül, mert látogatták az egyetemista unokái, ők voltak az árubeszerzők. A fia Ausztriában, Salzburgban él, ő nem tudott jönni, de a zongoratanárnő lánya igen, mert ő Pesten él az olasz férjével, aki szintén zenész, klasszikus gitárt tanít. A kisfiuk Leonardo, aki a magyar mellett anyanyelvi szinten beszéli az olaszt, Hetyén akar majd lakni. Itt szeret lenni a legjobban, pedig Olaszországban is rendszeresen nyaralnak. Leonardo miatt vette a traktort. Hetye kettőjük „bulija”, nagy öröm, amikor ketten ülnek a fűnyíró kistraktoron. A tízéves unoka segít a kertben, mindenben benne van, minden falubelinek tisztelettel köszön, jóban van a szomszédokkal. Vagány fiú. Néha az író felesége is itt van, de szeret egyedül is lenni. Jönnek a szomszédok, boroznak, pálinkáznak esténként, nagyokat beszélgetnek. Napközben tud írni. Az utóbbi könyvei zömét itt írta.

– Egyre kevésbé tudományoskodom, életképeket, esszéket, tárcákat írok, a régi irodalmi olvasmányaimat szembesítem a mai világgal – meséli. – Az érdekel, hogy az életnek vannak-e olyan sarokpontjai, olyan kódjai – ezen belül nemzeti kódok –, amelyek a népvándorlás kora óta folyamatosan megvannak, élnek napjainkig. Ilyenek például a hiedelmek, a szent helyek, a színek, az állataink… Például: a magyar olyan, mint a költöző madár, rengetegszer kényszerült arra, hogy bujdosásban legyen. A bujdosás külön kultúrát teremtett. Az Európai Unió válságossága miatt ez az időszak alkalmas arra is, hogy jobban elgondolkodunk magyarságunk gyökerein. Ez nem valami „vissza Ázsiába” gondolat. Korántsem véletlen a politikai, gazdasági nyitás keletre, megvan a szellemi háttere.

Alexa Károly azt mondja, a jelenlegi „túl aggályos” helyzetet nehéz visszajátszani a normál kerékvágásba. Ő Vas megyében „zökken vissza”, otthonosan ebben a „dunántúliságban”, ahol jellemző, hogy felmegyünk egy dombra, és onnan negyven templomtornyot látni. Tagolt a tér, családias a hangulat, és a táj – ahogy Hamvas Béla mondaná – mediterrán jellegű. Jó a fügefát nézni, meg a szelídgesztenyét. A nép civilizált, nyitott, derűs, az író szerint egy jó kis tenger kéne neki.