A kosár mellett a horgászat az örök szerelem Kálmán Lacinak

Kálmán László, az egykori kosaras klasszis, 78-szoros válogatott, magyar bajnok, kétszeres bajnoki ezüstérmes, akit négyszer is az év játékosának választottak meg, mindig nagy horgász volt, sőt a gyerekkori szenvedély, a kosaras sikerekkel egy időben tért vissza, ezúttal azonban kosár helyett csak a szákra koncentráltunk.

A horgászás iránti vágyat négy évtizede, hétévesen oltotta belé nagyapja. Körmendi gyerekként a Rába hamar a második otthona lett. Egész nyarakat töltöttek el ketten a vízen, ahol gyakorlatilag reggeltől estig a csónakban ültek, a legjobb helyeket keresve, halakra lesve. Eleinte a kis Laci inkább a tűzgyújtásban segédkezett, de kisvártatva rákapott a horgászat ízére, átvitt és a szó szoros értelmében is, hiszen az ebéd többnyire az volt, amit aznap fogtak, legtöbbször harcsa. A halból azonban sohasem halászlé, inkább rántott hal lett. Később már egyedül is kimerészkedett a vízre, amit olyan jól kiismert, hogy hamarosan a legszeszélyesebb folyószakasz sem fogott ki rajta, ha evezni kellett.

Teltek, múltak a nyarak, a horgászásból azonban soha nem volt elég, pedig eleinte volt olyan összefüggő két hónap, hogy semmi nem akadt a horogra. Nem szegte kedvét semmi, nagyapjával vagy egyedül, az összes felszereléssel fölmálházva, a legeldugottabb, csak a vad járta vidéket is felkutatták egy-egy különlegesebb horgászhely kedvéért, ahol lehetett számítani valamilyen különleges fogásra.

Ahogyan kamaszodott, a horgászat iránti érdeklődés is hanyatlott kissé, egyszeriben minden fontosabbá vált, majd amikor már sikeres kosaras volt, rájött, hogy a meccsek utáni izgalmakat, a stresszt a vízparton lehet a legjobban kipihenni. Egy csapásra visszatalált hát a gyerekként megszeretett természethez, olyannyira, hogy aktív kosaras korában is heti három-négy napot a víz mellett töltött, márpedig egy horgászat három óra alatt el sem kezdődik. Ennyi idő minimum kell, hogy kiderüljön, milyen kedvükben vannak a halak. Persze Laci, ha tehette, ennél több időt töltött a vízen, a Velencei-tóra évekig visszajárt, gyakran kéthetes turnusokat is eltöltve.

Voltak olyan hetek, amikor a reggel hét órakor induló horgászat, egy rövid napközbeni strandszünetet leszámítva, mindennap hajnali kettőkor fejeződött be, amikorra már minden horgász elment, csak Laci és a szúnyogok maradtak meg persze a halak, amelyek közül volt olyan amúr, amelyik 26 kilósan akadt a horgára.

Szenvedélye aztán egy alkalommal csaknem az életébe került.

Csúnya felhők közeledtek Fehérvár felől, ami miatt Laci kezdett is aggódni, ám másik csónakban ülő társa megnyugtatta, nem lesz ebből semmi, legfeljebb egy kis nyári zápor. Tévedett. A hatalmas eső hatalmas viharrá változott, vízszintbe fektetve a nádat. Végül nagy küzdelmek árán kievickéltek, már nem sok kellett volna a süllyedéshez. Másnap a víz szintje egy méterrel állt magasabban, mint előző nap. Azóta óvatos, és különben is, jobbára már csak otthon horgászik. Akárcsak a kosárban, horgászatban is megszállott volt mindig, így amikor nyolc éve lehetősége volt venni néhány horgásztavat, nem sokat tétovázott.

Kitartó munka és rengeteg idő árán valódi paradicsomi hellyé változtatta a Perenye melletti tavakat.

Bár soha nem gondolta volna, beletanult ebbe is, és mára már a tavak önfenn­tartóan működnek, igaz, a gondoskodást igénylik, két hétnél tovább nem lehet a tavakat, halakat magukra hagyni. Bár Laci bárhol horgászhatott volna a világban, mégis legkedvesebb horgászhelye még mindig az egykor kristálytiszta vizű Csörnöc-patak és egy rég elfeledett Rába-holtág, ahová már nem találna vissza, de álmaiban gyakran horgászik még ott gyönyörű csukákra.