Bencsik Gábor újságíró első nagyregénye egy kivételes női sorsot sző, amit a dédanyjáról mintázott

Különleges város Fiume, külön kis világ volt az előző századfordulón is. Az olaszok úgy tartották, hogy inkább olasz, fájdalmuk, hogy nem maradt náluk; mi úgy gondoljuk, hogy a miénk, bár kis lélekszámú a magyarság. Szerbek, horvátok, bosnyákok is lakták, soknemzetiségű város volt, tarka világ, fiumei identitással, aki ott élt, három-négy nyelvet kellett tudnia. Jól működött, természetesen élt egymás mellett a sokféle ember, míg a háború fel nem zaklatta a békességet. Magyarország Fiumén át volt nyitott a világtengerekre.

A város Horvátországé lett, de a horvátoknak is veszteség, hogy nem nyitották újra ezt a kaput, pedig érdemes lett volna. Nekünk, magyaroknak máig kötődésünk van, ha megpillantjuk a rakparton a vasbójákat a felirattal: Vasöntöde Budapest – olyan érzés, mintha otthon lennénk.

Mari története Fiuméban kezdődik, 1915 tavaszán. Az olaszok átállnak az antanthatalmakhoz, emiatt egy kivándorolt fiatal magyar parasztasszony nem tud visszamenni Amerikába, ahonnan az ott született lányával az itthon hagyott fiáért jött haza. Az asszony áll két gyerekkel a fiumei rakparton, be akar szállni a hajóba, de nem engedik, mert lázas az egyik gyerek. Itt veszi fel az olvasó egy kivételes női sors fonalát a Trianon előtti zűrzavaros világból.

Mari visszamegy a szlavóniai falujába, próbál a két gyerekkel élni, ahogy lehet, barátságokkal, szerelmekkel, küszködésekkel. Átcsap fölöttük a háború, az összeomlás káosza, az asszonynak a gyerekekkel menekülnie kell Magyarországra, de a történelem ott is utoléri, új és új otthont kell teremtenie, küzdenie magáért és a két gyerekéért. Mari el meri mondani, hogy egy lányanya milyen megpróbáltatásokon megy keresztül, milyen disszonáns helyzetek állnak elő, mivel ő egy szép nő. És milyen szerepet kap a kereszténység, a szeretet-vallás, hogy úgy fekszik le minden este, hogy – istennek hála! – „csak” a hite védi őt az öngyilkosságtól.

– A kiindulópont az én családom története, a többi fikció. Médiuma akartam lenni annak, hogy ez a történet elmondódjék – mondta a szerző a könyvbemutatón, akit utána a történelmi helyzetek adta és a felmenők által meghatározott egyéni sorsról kérdeztünk, a múlt milyen szálaiból szövődik össze egy mai ember.

– Az a fiumei esemény az én életemet is alapvetően befolyásolta. Az asszony a rakparton a dédmamám. A lánya, Vica a nagymamám, aki akkor 6-7 éves kislány volt. Ha akkor a dédmama visszamegy Amerikába, akkor a nagyanyám nem találkozik a nagyapámmal, és kint egy másik gyermek születik, nem az édesapám – bontotta ki Bencsik Gábor, részletesen megosztva a családtörténetet: a dédanyja Fiuméből a szlavóniai Újgrác nevű településre ment, amely 1919–20-ban az újonnan formálódó szerb-horvát állam része lett.

Nem akarták, hogy a nagymamám bátyja szerb katona legyen, ezért Nagyatádra költöztek, ott felépítettek egy új – nagyon szegény – életet. A nagymamám a háború előtt napszámosként, a háború után gyári munkásként dolgozott. Bencsik István, az édesapám Marcaliban született (nagyanyám terhesen ott kapott „hónapos” munkát), Nagyatádon nevelkedett, majd Budapestre került gimnáziumba, azután a Képzőművészeti Főiskolára, szobrász lett, Kossuth-díjat is kapott.

Bencsik Gábor tulajdonképpen az édesapja történetét akarta megírni, csak messziről futott neki, ezért kezdte a dédanyjával. Ez az első rész, Mari története az övé, a második rész Vica, a nagymamáé, a Horthy-korszak, a háború utáni idők. A harmadik rész lesz az apja története, ami a háború után kezdődik és napjainkig tart. Trianon több egymást követő generáción keresztül írta át a sorsokat. Vannak-e párhuzamok annak ellenére, hogy különböző történelmi helyzetekben kellett helytállni?

– Az ember akár akarja, akár nem, a szülői mintát követi. Önmagáról tud meg sokat az, aki megismeri a szülei életét. A jó történetet az ember nem kitalálja, hanem közvetítője annak, hogy a történet elmondja magát. Ha megírom apám történetét, akkor meg is fejtem őt, ahogy egy kicsit magamat is. Magamról is megtudok olyasmit, amit addig nem tudtam. Új helyzetek vannak, de hogy hogyan reagálok, milyen viselkedéssel, abban szerepe van annak is, hogy milyen volt a szocializáció. Például: Budapesten születtem, itt élek, de nem egy budapesti polgári család leszármazottja vagyok, a habitusom inkább vidéki. Szeretem és jól ismerem a fővárost, otthon érzem magam itt, de vidéken is otthonos vagyok. Az írásba fektetett munka fogja meghozni a kérdésekre a jó válaszokat.