Pados Zoltán a mesterek mestere 2021-ben

Pados Zoltán ismert arca a megye nagyobb kézműves vásárainak. Ha esik, ha fúj ott áll a míves fonott áru között, szívesen diskurál kollégával, vásárlóval. Faluja, Bejcgyertyános nemrég még a fellegvára volt a veszszőfonásnak. Ma a „kosárfonó” tábla az ő portájához irányít. Alig akad más, aki a mesterséget űzné. No de ne szaladjunk ennyire előre. Pados Zoltán – és hűséges társa, Zsuzsa – számára az év legnagyobb megmérettetése a Mesterségek Ünnepe.

A mester rendszerint ott van munkáival az Élő Népművészet kiállításon, volt már Gránátalma díjas és Arany Okleveles. Viselheti a népi iparművész címet, számos megmérettetésen kapott szakmai elismerést. A Budai Várban, a Mesterségek Ünnepén ott lenni azonban különös rang. Olyan szakmai fórum, ahová a legjobbakat hívják meg az ország népművészeti egyesületen keresztül. Zoltán 2009 óta a Velemi Stúdió színeiben szerepel. Ide a vásárlók célzottan jönnek, szakértelemmel válogatnak. Az a legnagyobb elismerés, ha a portéka elfogy. Most történt más is. Tudni kell, hogy a vásárt a három nap alatt tucatnyi szakmai bizottság pásztázza. Az utolsó napon minden bizottság vezetője megnevezi azt az alkotót, akit a saját szakterületéről – fazekasok, bőrösök, fémmegmunkálók, fonók – a legjobbnak talál. Az Év Mestere címet az kapja, akit az összes szakmai bizottság elfogad. Ez a díj érkezett most Bejcgyertyánosba.

A mester kosárfonó családba született, a szülei generációjából hat testvér is ezt a hivatást űzte. Akkoriban a falu nagy része élt, vagy szerzett mellékjövedelmet a vesszőből. Szaktudásukra és hírnevükre épülve alakult meg 1952-ben a Bejcgyertyánosi Kosárfonó Háziipari Szövetkezet, ahol Zoltán szülei, és később maga is dolgozott. Ebben nőtt fel, gyerekként körülötte minden a kosárfonásról szólt. Neki eleinte mégsem akaródzott ezt a vonalat továbbvinni – le is beszélték. Vasipari szakmát tanult, később asztalosként dolgozott. Jövedelem-kiegészítésként nyúlt a kosárkötéshez.

Amikor az első darabot megmutatta az édesapjának, ő azt mondta: ha a következő is ilyen lesz, nem kell ezt csinálnod. Aztán a sok gyakorlás meghozta az eredményt. Az Év Mestere nem iskolában tanulta a mesterséget. Azokkal együtt szerezte meg a hivatalos papírt, akiket már ő tanított a kosárfonásra. De vajon hogyan alakult így, hogy fonott kosár vásárlásra és eladásra is a vásár szinte az egyetlen lehetőség? – A helyzet az elmúlt évtizedekben nagyon sokat változott – meséli. – 1988-tól vagyok kisiparos. Kezdetben még lehetett kereskedő cégeknek dolgozni, megrendelésre, ami tervezhető, biztos megélhetést jelentett. Ekkor még alkalmazottakkal működött a műhely, és elég volt 3-4 féle kosarat készíteni. A vesszőt is magam termeltem. Ez ment is így több évig, aztán amikor az olcsó távol-keleti áru elözönlötte a piacot, a megrendelő nem állta tovább a versenyt.

Padosék a „hogyan tovább?” évei alatt kereskedtek vesszővel, vessződugvánnyal, igyekeztek valahogy talpon maradni. Zoltán ekkor már nem akart váltani. Viszonteladókkal már tönkrement volna – az olcsóbb, külföldről behozott termék, a rendszertelen fizetési gyakorlat elvette ettől a kedvét. Boltnyitásban sosem gondolkodtak, csak ebből boltot biztosan nem lehet fenntartani. El kellett fogadni, hogy az egyetlen járható út a közvetlen értékesítés.

– Évente nem több mint 1520 nagyobb rendezvényen pakolunk ki, két alkalom között is beesnek egyedi megrendelések – árulja el Pados Zoltán. – Ideszoktak az emberek, megvan az ismertség. Édesapámnak is sok „reklámot” köszönhetek. De egyre inkább azt látom, egyedül maradtam. Alighanem a nehéz években, amit Zoltánék is megsínylettek, a legtöbb kosárfonó hátat fordított a mesterségnek. A szakma egyik legnagyobb buktatója az alapanyag. Kosarat fonni nem lehet se csuhéból, se nádból, de még a szomorúfűz vesszejéből sem. A speciális, kellően hajlékony nemesített amerikai fűz termesztése kézimunka-igényes, a növény kényes, nem beszélve a főzésről, a nyúzásról. S ha nincs saját alapanyag, a beszerzése meglehetősen drága.

A másik buktató a fonás munkaigényessége. Ezt nem lehet gépesíteni. Ahhoz, hogy a megélhetéshez szükséges darabszám elkészüljön, reggeltől estig fonni kell. Ezt ma már senki nem vállalja szívesen. Pados Zoltánnak úgy látszik, mégiscsak benne van a génjeiben, mert őt nem riasztja a monoton munka. A mai napig élvezi, ahogy a keze alatt formálódik a kosár. – Ha én abbahagyom, akkor senki se marad – véli Zoltán, annak ellenére, hogy az utóbbi időben több helyen indultak sikeres kosárfonó tanfolyamok a vezetésével.

– Ebben a nosztalgia játssza a főszerepet, meg a nemes szándék, hogy ne hagyjuk kihalni ezt az ősi mesterséget. Bár néhány alkalom után már egész elfogadható kosarakat fonnak, élni senki nem akar ebből. A családban sem. Szívesen átadnám én a hagyományt, a tudást a fiataloknak. De csak azt lehet továbbadni, amire van fogadókészség – vallja Pados Zoltán.

Kiemelt képen: Az Év Mestere címet annak ítélik, akit az összes szakmai bizottság elfogad. Ez a díjat kapta most Pados Zoltán