Csiki Klára néni 26 évvel ezelőtt Erdélyből Gasztonyba költözött, rengeteg emléket hozva magával

Csiki Klára néni is olyan leánka volt egykoron, aki járta a táncot és tudta a dalt. Jaj, de mennyit. A tánc azóta elmaradt, de a dal most is itt van velünk. Hogy is szól? Apró kavicsos a mi házunk eleje, arra jár a babám minden este… Kurtán-furcsán jön a számra a kérdés, hogy milyen Erdély, mire jó emlékezni onnan? Klára néni a konyhában az ajtófélfának támaszkodva belekezd, inkább szomorú, mint lelkes, hogy erről kell szólnia – Erdélyről nem lehet jól beszélni, azt erősen látni kell, onnan az ember emlékek nélkül nem térhet haza.

Nehéz a beszéd, az asszony meg-megáll, elgondolkodik. Súlyos szó az otthon, a haza. Közben egy bárkán foglalunk helyet – így hívják ezt a szépen faragott, 1870-ből való bútordarabot a konyhában, amely ággyá is húzható, ha a szükség kívánja. Rajta szőttes, Klára néni keze munkája, mint sok más is, az egyik és a másik szobában. A bárka felett eredetileg falvédő volt, ezzel az írással: „Jézus ölébe bizton hajtom fejem le én.” Hányszor olvasták ezt elalvás előtt az ott alvó gyerekek.

A beszéd folytatódik, nagy szünetekkel. Aki mondja, annak is, aki hallgatja, annak is van miről elgondolkodnia. Oh, ha akkor látok a világba: Nem marasztott volna tán hiába – mondja Petőfi Sándort Klára néni, mert Petőfit és persze Arany Jánost, őket nagyon szereti. – Hogy mitől lett ez a szeretet a versekkel, nem tudom, csak úgy reám ragadt és nem eresztett – mondja.

Klára néni Magyarkirályfalván született, 1933 szeptemberében. Szülőfaluja színtiszta magyar település volt akkor még. Most már nem így van, azóta romák vásárolták fel szinte az egész falut. Régen 450 ház is állt itt, mindenhol voltak állatok, meg kisebb-nagyobb, de inkább nagyobb háztáji. – Valahogy még most sem tudok én abba beleegyezni, hogy ott kellett hagynom a szépen felépült házunkat, meg mindenünket. Tiszta igaz, hogy szegény anyám engem úgy megsiratott, mikor onnan eljöttem, mintha a koporsóm mellett állt volna. De a levelet is elfogja a szél, az embert is elsodorja az élet.

Klára néni egyik lánya – aki szintén Klára – családjával 1990-ben, a marosvásárhelyi pogrom idején egy személyautónyi holmival jött át Magyarországra, és Gasztonyban telepedett le. Klára néni öt évvel később költözött át Erdélyből ugyanide, nehéz szívvel, mély sóhajjal. Hatvanegy évig élt házasságban férjével, akit néhány évvel ezelőtt veszített el. Vigasz a három dédunoka, Kelvin, Magor és Kincső Klára. Mert persze, hogy Klára lett a kis leánka is, akivel nem lehet jóllakni.

– A Jóistent arra kértem, hogy ezt a kis gyereket lássam végigjönni székely ruhában az utcában, és megadta nekem. Amiről álmodunk, ott van a hazánk, az otthonunk. Klára néninek Magyarkirályfalván, ahol százötven tyúk volt az udvaron, két malacos koca az ólban. Ahol nem volt húsvét szopós bárány és versengő salátából – salátaboglárkából – készült leves nélkül. Ahol minden ünnepen került az asztalra diós és mákos kalács, fánk meg kürtőskalács. Ahol karácsonykor nem halat ettek, mert nem is hallottak ilyesmiről. Disznót vágtak, libát meg kacsát, nem soványat, hanem jó kövéret. Töltött káposztát ettek Krisztus születésének napján, ehhez a káposztát maguk sarvalták. Nem gyalulták le, hanem fejben hagyva, torzsáját kivágva, a lyukat sóval megtöltve, kukorica, birsalma, csombor és kaporágyra fektetve. Csővel fújtak bele a hordóba, hogy mozgassák a levet, így lett jó káposzta belőle. Puliszka készült mindenhez, a juhtúró meg a juhsajt soha ki nem fogyott. A hegyeken kövi málna – más néven áfonya – termett, padlizsánból vinetta készült, a többi zöldségből meg zakuszka. Télen vastagon kenték a kenyérre, így ételben és erőben tavaszig kitartottak.

Szilveszter éjjelén és újév hajnalán csitkóztak a falubeliek, hogy ajándékoknak örülhessenek a gyerekek. Együtt énekeltek a fonóban és ezerféle játékot tudtak. Szerette a legény a leánt, meg fordítva.

– Nem is gondolok már arra, hogy milyen volt. Így van most a helyzet, telik az idő. Feledékenségbe ment minden, nem ípen egészen, csak úgy egy kicsit.

Klára néni három évvel ezelőtt járt utoljára odahaza unokájával, Bélával. Többször már nem vállalja a hosszú utat, de beleegyezni – ahogy mondja – nem tud abba, ami történt. Erdélyben magyar volt, az volt a baj. Magyarországra jött, itt meg románnak nevezték. Nem egyszer, nem kétszer. Ezt erősen nehezményezi.

Csiki Klára néni másik lánya Cegléden él, vele és ottani unokáival online kapcsolatot tart, ahogy az Erdélyben maradt rokonsággal is. Meglepődünk, amikor előveszi a tabletjét, családi fotókat mutat. Nagy magabiztossággal kezeli a gépet, ezen olvassa a napi Igét, mert az fontos. Az Ige igazi táplálék. Egy erdélyi reformátusnak különösképpen.

Erdélyországban sok a fa, a tölgy is, a gyertyán is. Állnak a fák, meg nem hajolnak. Erdélyben az élet ünnep, súlyát is így mérik. Többre tartják, mélyebben élik, s talán ebben különbek mindnyájunknál.

Kiemelt képünkön: Csiki Klára huszonhat éve költözött Erdélyből Magyarországra rengeteg emlékkel