Mintha mindig együtt lettünk volna – Kristóf Jenő emlékezetére, a ringatózó fák alól

„Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.” Weöres Sándor Bolerója dobog-lüktet végeérhetetlenül ott belül a február 27-én reggel megérkező hír hallatán: meghalt Kristóf Jenő.

Mintha most lett volna, hogy 2013 decemberében becsöngettünk hozzá Zalaegerszegen, és ő délcegen, ruganyos léptekkel, mosolyogva (az a csodálatosan nyílt, megejtő Kristóf-mosoly) futott le elénk a lépcsőn. Akkor lépett először a nyilvánosság elé – az Agota Kristof néven Svájcban világhírű frankofon íróvá lett Kristóf Ágota testvérbátyjaként. Nem titkolózott, csak éppen nem keresték. Minket a legidősebb Kristóf testvér, az író-újságíró Kristóf Attila vezetett el Kristóf Jenőhöz. Vannak pillanatok, amelyek azonnal rögzülnek az időben. Ilyen pillanat volt összetalálkozni Kristóf Jenővel. A kedvessége, a derűje, a közvetlensége olyan ajtókat nyitott ki a világ legtermészetesebb módján, amelyeknek még a csöndes megkopogtatásáról sem álmodtunk.

Az a fölfénylő mosoly: Kristóf Jenőéknél 2013 decemberében, az első látogatás

„A Nagy Füzetben tárgyalt testvéri kapcsolat valójában az, ami a nálam egy évvel idősebb bátyámhoz, Jenőhöz fűzött. Vele éltem át szoros közelségben a háborút”, mondta Kristóf Ágota egy 2009-es budapesti interjúban. Akkor, 2014 decemberében megtaláltuk az ikercsillag másik felét, Kristóf Jenőt, A beszélgetés stációit – a figyelmet, a fölszakadó emlékeket, a sírást és a nevetést – a fotók őrzik. (A kérdező elfogódottságát azok sem.) És ahogy passzítjuk össze a regényeket meg a személyes emlékeket, a rácsodálkozásra megtorpanás következik. Mert hát élet és irodalom útjai, kapcsolatai úgyis bonyolultak, kifürkészhetetlenek. Ha nem így volna, talán nem létezne se irodalom, se élet.

A Trilógia (A Nagy Füzet, A bizonyíték, A harmadik hazugság) harmadik regényében, Takács M. József fordításában az ikerpár egyik, életben maradt fele visszatér a gyerekkori Kisvárosba. „A nő erősködik: – Az érdekel, hogy vajon igaz vagy kitalált dolgokat ír le? Azt válaszolom neki, hogy igaz történeteket próbálok írni, de egy adott pillanatban a történet a történet éppen igaz volta miatt egyszer csak elviselhetetlenné válik. (...) Egy könyv, legyen bármilyen szomorú is, nem tud olyan szomorú lenni, mint az élet.”

Kristóf Jenő 1934. szeptemberében született Csikvándon. Tízéves volt, amikor a család Kőszegre – A Nagy Füzet meg nem nevezett, de kristálytisztán fölismerhető – helyszínére költözött. „Negyvennégyben – igen, negyvennégy nyarán – apám elnyerte a kőszegi tanítóképző intézet gyakorló iskolájának pedagógusállását. Kalandos költözés volt, mi az apámmal a vagonban aludtunk, a bútorok mellett. Vonattal szállítottunk minden holmit – nekünk nagy újság volt. Kőszegen az Árpád téren laktunk.” Ezen a ponton mindig, újra és újra fölrémlik A Nagy Füzet nyitánya, amelyben hosszú út vezet a Kisváros vasútállomásáról a belvárosba, a városon túlra. És Kristóf Jenő hívott-engedett minket tovább: „Ági annyira közel volt hozzám – időben is –, hogy olyan, mintha mindig együtt lettünk volna. A családban később mindig azt mesélték, hogy kezdettől nagyon vigyáztam az Ágira. Szoros kapcsolat volt köztünk. Az öcsém szerint szerelmes volt belém. Talán abban az értelemben igen, hogy fölnézett rám. A testvéri szeretet akkor is megmaradt köztünk – beleértve az öcsémet is –, amikor a negyvenes évek végén a család szétrobbant. Mi hárman is háromfelé voltunk már akkor: Ági Szombathelyen, az öcsém Pápán, én Kőszegen jártam gimnáziumba.”

Megnyílik a múltnak kútja: Kristóf Jenő zalaegerszegi otthonában emlékezik
Fotó: Szendi Péter

És volt egy este Kőszegen, amikor a jó kiállású, jó hangú Kristóf fiú megzenésített Ady-verssel lépett a közönség elé. Tehetségére „Budaker Guszti bácsi” is fölfigyelt, Jenő ezzel a dallal felvételizett aztán budapesti konzervatóriumba; azonnal fölvették. Végül másfelé vitte az élet. Szóljon most megint az a régi dal (hozzá a megejtő Kristóf-mosoly): „...Hurráh, jön az Öröm hajója / És hozza Lédát már felém...”

Kristóf Ágota 2011-ben halt meg, Kristóf Attila 2015-ben. Gyerekkoruk helyszínén, Kőszegen nyugszanak mindketten. A Kisváros nem ereszt.

Most hát elment a harmadik testvér, Kristóf Ágota/Agota Kristof ikermintája, Kristóf Jenő. „Együtt vagyunk, mind elmegyünk”, mondja a végeérhetetlen Bolero. A Trilógia utolsó passzusában pedig ott van az a félmondat, hogy „hamarosan újra együtt leszünk”. A ringatózó fák alatt -  hol gesztenye, hol meg dió.