Szombathelyi fotós lány Indonéziában

Németh Alíz 33 éves, számtalan iskolát elvégzett, sokféle végzettséget szerzett, pláne sok helyen lakott már, de egy valami állandó az életében: fotókon örökíti meg az arcokat, akikkel találkozik, az eseményeket, amelyeken van szerencséje részt venni.

Budapesten és Győrben a médiában dolgozott fotósként, majd Skóciába az angol nyelvismeret megszerzéséért ment, és persze pénzgyűjtés miatt, mert fel akart jutni egy óceánjáró hajóra, ahol fotográfusként szeretett volna tevékenykedni, de végül is bárban keresett jól. Három évet dolgozott a hajón a Karib térségben, az 1300 fős legénységből 15 volt magyar. A hajóutakról mindig télen küldték haza „szünetre”, és ő melegre vágyott, ezért választotta Indonéziát. Kétszer három hetet töltött ott, direkt kerülve a szállodákat és a turistahelyeket, inkább helyi körülmények között szeretett lenni, falvakban, családoknál, akiknek így a mindennapi életében, ünnepeiben is részt vehetett.

Balira útközben, Amlpura régióban

A világ legnépesebb szigetországában Balin érezte legjobban magát, amely az egyetlen hely, ahol 98 százalékban él és virul a hindu vallás (másutt a muzulmán honos). Meséli, az utazásai során – sokszor motorral tette meg az elhatározott napi távolságokat - nagyon elfogadó emberekre talált, sosem szólták meg őt az öltözékéért, pedig sosem volt kendő a fején, és gyakran nem takarta a lábát, nem viselt harisnyát a 35-40 fokos melegben. Viszont az ott lakók iránti tiszteletből, és mert tetszettek neki a helyi viseletek, vásárolt csipke felsőt, sarongot (hosszú szoknyát), amelyeket derékban övvel választott el, mint - az ottaniak hitének megfelelően – az alsó és felső világot illik.

Részt vett egy újévi szertartáson, teherautókkal vonult le a falu népe a tengerpartra, áldozati kosarakkal, bennük természetes alapanyagokból készített ajándékokkal, rizzsel, pénzzel és cigarettával (mert ott úgy gondolják, hogy az istenek dohányosok). Az ajándékokat a víz istenének ajánlják fel, kacsát is röptetnek a tiszteletére. A fiúk versengenek ezekért a kacsákért, aki elkapja őket, hazaviheti. Alíz részt vett fotósként egy barátja esküvőjén (előesküvő és utóesküvő is van, míg nálunk elég nyélbe ütni azt az egyet is), ahol órákig öltöztették a menyasszonyt és a vőlegényt gyönyörű, színes ruhájukon kívül pompás fejdíszeket is kaptak, és türelmesen izzadtak aztán a nagy hőségben, és kibírták, amíg a települési kupatanács a házaséletről órákig elmélkedve ellátta az ifjú párt sok okossággal.

Az indonézek elfogadják a turistákat, nagyon közvetlen emberek, sőt igyekeznek angolul tanulni, van akivel egészen jól el lehet beszélgetni.  Helyi jellegzetes szokás, hogy „nem zárkóznak el a rossztól”, sőt minden évben szentelnek egy napot neki: szörnyű maszkokat, rettenetes szobrokat készítenek, melyeket elégetnek, dühöngenek, csörömpölnek ilyenkor az emberek naphosszat, úgy vélik, „ennyi a rossz szellemeknek jár”. De az egy nap elteltével lecsendesednek.  Az új év napjához  az a hit kötődik, hogy a jó és rossz szellemek megküzdenek egymással. A népek, a jót segítve, lekapcsolják a villanyokat, néma csöndben vannak (csendesen kártyáznak otthon, aki mégis kiteszi a lábát hazulról, pénzbüntetést kap), hogy a gonoszok azt higgyék: „ez a sziget lakatlan, nem érdemes idejönni” és elmennek.

Indonézia olyan világ, ahol a gyerekek rendszeresen kitépkedik az apukájuk ősz hajszálait, hogy tovább fiatal maradjon, törülközővel várják a leeső kókuszdiókat, hogy szét ne törjön, ha mégis, azonnal megisszák. Szép faragott ablakok vannak (mindenki fest és ért a fafaragáshoz), de az ablakokban nincs üveg, így a bogarak ki-be röpködnek a házból. Balira a védőoltás nem kötelező, és nem találta meg Alízt a malária sem. Gond nélkül evett az utcai árusok ételeiből, biztonságban érezte magát az emberek között. Találkozott  egy bácsival, akinek  ez volt a foglalkozása: „fűgyűjtő”. Nem találkozott viszont hajléktalanokkal, mert a lecsúszott embereket is felkarolja ott a nagy család, „balinéz nem él az utcán”. Járt temetőben, ahol nem temetik el a holtakat, csak kiteszik a levegőre, és megvárják, míg lebomlanak, aztán válogatják szét a csontokat és a koponyákat. A holtak szigetét csak csónakkal lehet megközelíteni, és „parfümfák” nőnek rajta, hogy elnyomják az oszló hullák szagát.

Alíz fényképezett cölöpökre épített házakat, krokodilfarmot, óriási parabola antennát az őserdőben, helyi viseletes nőt Mickey egeres táskával, úszópiacot, ahol csónakokból árulnak az emberek, és maga is fényképezkedett sok helyen sokmindenkivel: a bébi krokodiltól az előző percben megismert indonézekig. Megcsodálta Borobudurt, a hindu templomot, ami fentről úgy néz ki, mint egy mandala, és a 77 harang mindegyikében egy Buddha ül...

Alíz pillanatnyilag itthon van Szombathelyen, azt mondja, ha megindulna a világba, éppen pont Indonéziába menne, bármikor és nagyon szívesen.