Miklós bácsit mindenki ismerte

Alig több mint egy hete, hogy emlékszobát rendeztek be a megújult körmendi Vadászlakban a hét évvel ezelőtt elhunyt biológiatanár, Szinetár Miklós hagyatékából. Egészen mostanáig a legendás természetbúvár körmendi háza azonban érintetlen volt. Mi utoljára még körbejárhattuk Miklós bácsi házát, ami éppen olyan volt, amilyennek ő szerette. Legkedvesebb trófeái, gondosan őrzött visszaemlékezései, állatokról, vadászatokról készült fényképei éppen úgy voltak most is, ahogyan 2010-ben itt hagyta őket. - Édes-apám 1951-ben frissdiplomásként úgy indult el Pécsről vonattal Bajánsenyére, hogy a Vas megye délnyugati csücskében megbújó település a határsáv miatt nem is volt rajta a térképen. Ez lett a második otthona, itt ismerte meg édes-anyánkat, és itt születtünk Ildikó nővérem és én is. Nem sokkal később aztán megtaláltuk harmadik otthonunkat, Körmenden - mesélt elérzékenyülten édesapjáról dr. Szinetár Csaba, az ELTE SEK Állattani Tanszékének tanára.

Szinetár Miklóst Körmenden és az Őrségben tényleg csak a legfiatalabbaknak kell bemutatni. Ők jól teszik, ha elsőként elsétálnak a körmendi Szinetár Miklós utcába, ami egészen 2016 őszéig az Úttörő nevet viselte, mígnem két évvel ezelőtt a képviselők úgy döntöttek, hogy az utcát a nagy hatású biológiatanárról nevezik el. Hogy mekkora hatása volt Szinetár Miklósnak egész nemzedékek természetszeretetére, ahhoz elég legyen annyi, hogy amikor fia a frissen felújított körmendi Vadászlak emlékszobájával kapcsolatos ügyeket intézte, útja a Körmendi Rendőrkapitányságra is elvezetett, ugyanis engedélyt kellet kérni, hogy édesapja hatástalanított vadászfegyverét is ki lehessen állítani. Mikor az ügyben eljáró rendőr meghallotta, hogy miről van szó, elámulva csak annyit mondott: „A Miklós bácsi puskája tényleg ki lesz állítva?” Miklós bácsit tényleg mindenki ismerte, csak az egészen fiatalok nem, ők a róla elnevezett utca után jól teszik, ha felkeresik az említett emlékszobát is.

- Olyan apa-fia kapcsolatot, mint a miénk, csak kívánni lehet, ráadásul nem csak a fia voltam, de egyik tanítványa is, az pedig, hogy én is a természettudományok felé fordultam, magától értetődött, nem is történhetett volna másképp. Eleinte még felmerült, hogy esetleg állatorvos leszek, hiszen akkor is állatokkal foglalkozhattam volna, de úgy a vadon élő állatokkal való kapcsolatról és a tanításról is le kellett volna mondanom, ezt pedig nem akartam.

Még járni sem tudtam, amikor már édesapám nyakában ülve mentem horgászni, de - és ez talán a fiataloknak furcsán hangzik - később kamaszként is, ha csak tehettem a szabadidőmet vele töltöttem. Ő annak idején a szó legszorosabb értelmében is tanított engem az iskolában, ám ezt is kivételesen jól tudta kezelni akkor mindenki. Sem kivételezés, sem eltúlzott szigor nem volt tapasztalható senki részéről. Azt hiszem egész kapcsolatunk nagyon harmonikus volt, így természetes volt, hogy később is minden élményemet és kételyemet vele osztottam meg, legyen szó iskolai munkáról, expedícióról, vagy vadászélményről, és mikor már nem élt, akkor is ő adott nekem erőt - vallott érzéseiről Szinetár Csaba.

- Nemrégiben lehetőségem adódott Szudánba menni és ott valódi vadvizeken búvárkodni. Sokat tépelődtem, hogy elmenjek-e, nem vagyok-e már túl öreg hozzá, aztán kezembe akadt egy róla szóló cikk, ahol azt nyilatkozta az akkor 78 éves édesapám: "Ha fiatalabb lennénk, trópusi portyázásra is vállalkoznék." Úgy gondoltam, ha ő így döntene, én sem dönthetek másképp, és ezzel életem egyik legnagyobb kalandját élhettem át. A kalandokat persze ő is szerette, és ha csak tehette, a Rába partján horgászott, vagy az erdőket járta és vadászott. Nekem gyerekként Körmend, az a házunk volt és minden, ami a várost jelző táblán túl volt, az erdők, a rétek, a patakok. Korábban azt szoktam mondani, ha valaki úgy gondolja, hogy a természet szeretete és tisztelete nem egyeztethető össze a vadászattal, olvasson el egy Fekete István-regényt, mostanában már azt mondom, ha valaki ismerte édesapámat, gondoljon rá. Fél évvel azelőtt lőttem életem első szalonkáját Egyházasrádócon, mielőtt meghalt volna, természetesen neki mutattam meg először. Ő fogta, és a szalonka trófeájának számító festőtollait kivette és megőrizte nekem. Ezek a tollak a mai napig megvannak, a most berendezett kiállításon láthatók. És ha már kiállítás, Körmendnek nagyon sokat köszönhetek, kezdve azoktól az elismerésektől, amelyeket édesapám életében megkapott, egészen a most ért megtiszteltetésig, hogy alig hat évvel a halála után utcát neveztek el róla, fél évvel később pedig emlékszobát rendeztek be számára - mondta Szinetár Csaba, aki hozzátette, a jövőben szeretné kiadatni édesapja emlékiratait is.

Az emlékszoba berendezési tárgyainak, és persze minden másnak van története. És van azoknak a trófeáknak, preparált állatoknak is, amelyek a hagyatékában megtalálhatók. Így például a kiállításon is látható odúból kibukkanó kitömött mókus egy közlekedési baleset áldozata volt annak idején, rajta már nem lehetett segíteni, ám szerencsésebb társai sokszor menedékre leltek Miklós bácsinál, akinél annak idején mindig volt egy sérült őz vagy madár, amelyik éppen ott gyógyult, sőt egyszer Nünükének, a mogyorós pelének is alkalma volt nála kitelelni. Érthető, hogy házában gyakori vendégek voltak a gyerekek, akik így itt is, nem csak az 1963 óta tartott szakkörökön és táborokban találkozhattak a különleges állatokkal. Talán kevesen tudják, de Miklós bácsinak köszönhető, hogy ma országos védettséget élvez a Dobogó, valamint a Csörnöc-mente Gyunác nevű területe. Nyugdíjba vonulása után is évekig vezette még a természetbúvár-szakköröket és táborokat, valamint szervezője volt a madarak és fák napja rendezvényeinek.

- Egy gyerek akkor nő fel igazán, amikor elveszíti a szüleit, édesanyám már nagyon régen meghalt, édesapám pedig hét évvel ezelőtt. Amikor ő meghalt, akkor voltam ötvenéves, így azt hiszem, én ötvenévesen nőttem fel igazán - vallott érzéseiről Szinetár Csaba, akihez láthatóan nagyon közel állt édesapja, de ezzel nincsen egyedül. Szinetár Miklós nemcsak szellemiségében, családja és ezrek emlékeiben él tovább, de ma is él Tubi, Miklós bácsi kacagó gerléje, aki utolsó éveiben hű társa volt. A matuzsálemi korba lépett madárka most az egyetem lakója, Szinetár Csaba irodájában van társbérletben néhány madárpókkal, de ez nem zavarja, jól érzi magát. Csak hát hiányzik neki szeretett gazdája.