Életműdíj: Antalovits Ferenc sportolóként és edzőként is kiemelkedett

Szombathely Sportjáért Életműdíjat az kaphat, aki legalább 25 éven át a testnevelés és a sport területén kiemelkedő tevékenységet végzett, és munkájával közmegbecsülést szerzett.

Az 57 éves Antalovits Ferenc 48 esztendeje él a vasak világában. Kilenc éves volt, amikor szülőhelyén, Csepregen a futballpályáról egyik bátyjával betévedt az öltözőbe, ahol súlyemelőedzéseket tartottak. A virtuskodás sikerélményt hozott, ezzel meg is kezdődött súlyemelő-pályafutása. Még a csepregi MEDOSZ-ban emelt, amikor először korosztályos országos bajnok lett, és más tehetségekkel Tatára is járhatott edzőtáborba. Testközelből láthatták a nagy példaképeket, Tóth Gézát, Veres Győzőt, Földi Imrét, és a többieket. Utóbbi az ifjú titánról, Antalovitsról írta a szakdolgozatát.


A civil életben nem volt sok választási lehetősége; egy 12 gyermekes, egy szobában élő szegény család kilencedik sarjaként asztalosnak tanulhatott. Kitűnő vizsgával zárta a tanulmányait, de érezte, hogy a súlyemelésben jobb lehetőségek vannak. Hívták több helyre, ám csak Szombathelyig volt hajlandó menni. Tizenhét éves volt, mikor a Haladás kötelékébe került. Már nem kintről a terembe kukucskálva kellett ellesni a példakép Tóth Gézától a fortélyokat. Bejczy Imrének, a szakosztály akkori elnökének köszönhetően pedig már csak a súlyemelésre összpontosíthatott, munkaidőkedvezményt, s napi egy kiló húst is kaptak.

- Visszasírjuk azt az időt. A válogatottnál is akár januártól decemberig edzőtáborban lehettünk, ahol minden feltétel adott volt. Teljes ellátás, orvos, gyúró... Most nem tudnak rendesen enni a gyerekek, nem tudunk nekik rendes felszerelést adni. 17-18 éves korig nincs nagy gond, de utána vagy tanulnak, vagy dolgoznak. Sokan nappal tanulnak, éjjel dolgoznak.

Antalovits Ferenc minden korosztályban bajnoki címet szerzett, egyenes út vezetett először az ifi, majd 1976-ban a felnőtt válogatottságig. Egy súlycsoportban - a félnehézsúlyban (90 kg) szerepelt - Baczakó Péterrel.

- Nagy motiváló erőt jelentett Péter, aki két évvel volt idősebb, és picivel jobb is nálam. Rengeteget dolgoztam, hogy utolérjem. De a térdem nem bírta, mind a kettőt műteni kellett, én már nem mehettem a moszkvai olimpiára, amit ő megnyert.

A Haladás élsportolójaként négy világ- és két Európa-bajnoki bronzérem, két magyar bajnoki cím, valamint két olimpiai szereplés után 1981-ben, 27 évesen fejezte be versenyzői pályafutását. A tanulásba vetette magát, elvégezte a tanítóképzőt, majd történelem-testnevelés szakos tanár lett és edzői diplomát is szerzett. 1983-ban toborozta az első saját tanítványokat.

- Akkoriban pezsgett a súlyemelő élet, volt, hogy 80-an voltunk a Haladásnál, egy dobogóra nyolc emelő is jutott. Most a tíz dobogón jó, ha egy-egy ember gyakorol. Más idők járnak. Nincsenek nagy egyéniségek, példaképek - utoljára Márkus Erzsi olimpiai ezüstje után volt nagyobb az érdeklődés a gyerekek részéről. Nem jönnek, mert sok más elfoglaltságuk van, nem is a sportban képzelik el a kiugrási lehetőséget. Hiába alapsportág, most nem népszerű a súlyemelés.

Miután két testnevelői állásra sikertelenül pályázott, 1986-ban a Haladásnál edzői státuszt kapott. Tizenhárom évig a katonaság klubjában, a Lőrincz SE-nél is edzősködött - ez is jó iskola volt, hiszen ott kész emelőkkel dolgozhatott. 1991-ben a Haladás hatfős edzői teamjéből négyen más lehetőségek miatt távoztak, ketten maradtak Nagy Ferenccel. Azóta vezetőedzője a szakosztálynak. 1987-ben rendezték az első női világbajnokságot. Aján Tamás tanácsolta, hogy érdemes a nőkkel foglalkozni. Első női tanítványát Berta Jánostól örökölte. Koós Veronika Európa- bajnok lett, aztán jöttek a többiek, Márkus Erzsébet, Dankó Ilona, Krutzler Eszter, Ajkay Anikó. Öten összesen 86 érmet szereztek világversenyeken. A csúcs Márkus Erzsi sydneyi olimpiai ezüstje volt, ami után edzőként megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét.

- A lányok hűségesebbek, motiváltabbak, a fiúkat többet kell noszogatni, kamaszkorban többen is rossz útra tértek. Én is vallom, amit Németh Pali bácsi mondott: a tehetség nem minden. Inkább lehet csodát tenni egy közepesen tehetséges, de szorgalmas gyerekkel. Voltak nagy sikerek, de hullámvölgyek is - minden rosszat túléltünk. Évtizedek óta az ország első három súlyemelő szakosztályába tartozunk. Nálunk mindig is fő szempont volt az utánpótlás-nevelés. De biztos vagyok benne, hogy a legendás női csapatunk most nem tudna egy évtizeden keresztül sikert sikerre halmozni a Haladásban. Egy éven belül szétrobbantanák azok a klubok, amelyek nem nevelnek, hanem kész versenyzőket akarnak. Ahogy aztán megtörtént Krutzler Esztivel is - háromszoros fizetésért -, és már nem szombathelyi színekben lett olimpiai ezüstérmes. Én mindig ragaszkodtam Szombathelyhez. Bár számos alkalommal hívtak szövetségi kapitánynak is, nekem többet ért az itteni munkám és a családom közelsége. A feleségemmel, Zsókával több mint három évtizede vagyunk együtt. Jóban, rosszban mellettem állt, biztatott. Az otthoni életművünkre, a gyerekeinkre, a biológus-tanár Dánielre és az orvos Zsófiára is büszkék lehetünk.

Antalovits Ferenc legsikeresebb súlyemelő tanítványa, Márkus Erzsébet már a kollégája. Nyolc éve ketten edzősködnek a Haladásnál.

- Valószínűleg nem csak a közös sikerek miatt szorosabb a kapcsolatom Erzsivel. Ő is nehéz sorsú gyerek volt, és hatalmas akarattal, kitartással jutott magasra. Mindig is támogattam az edzői terveit, elleste tőlem, és be is vezettem ennek a munkának a rejtelmeibe. Ő is ragaszkodik Szombathelyhez, a Haladáshoz. Amikor 2006-ban eladósodott a klub, mi nem mentünk el, inkább egy évig társadalmi munkában ketten takarítottuk a súlyemelőtermet. Most már inkább én segítem őt a háttérből. Folyamatosan tanul, ő lehet az utódom, ha visszavonulok. Szeretném, ha Bazsó Biankát még ki tudnám juttatni a londoni olimpiára. De nagyon szívesen foglalkozom a gyerekekkel. Toborozni, megtanítani az alapokat, a mozgássort - ez a nagy munka, a művészet.


SOHA NEM FELEJTI, HONNAN INDULT
„Az életműdíj-átadáson elérzékenyültem, olyan hatalmas tapsot kaptam. 2000-ben éreztem ilyet, amikor városháza előtt óriási tömeg ünnepelte Márkus Erzsi olimpiai ezüstjét. Soha nem felejtem el, és most is eszembe jutott, hogy honnan is indultam, és nagy akarattal, kitartással meddig jutottam. A csepregi nagy családból én vittem a legtöbbre. Nagyon jó érzés, hogy elismerték a munkámat.”