Tettlegességig fajuló szeretet – Horváth Nikoletta jegyzete

Tett, mely magában hordozza személyiségünk jegyeit. A passzív, sablonos, közönyös „szeretlek” nagyjából a nullával egyenlő.

Azokat szeretni, akik kedvesek a szívünknek, igazán egyszerű. De mi van azokkal, akik igazságtalanok velünk? Akik bántanak, igaztalanul vádolnak? Akik úgy szúrják a hátunkba késüket, hogy nem is ismernek minket? Nehéz kérdések ezek, és még nehezebb a tiszta szívű felelet.

Szeretni ugyanis ott kell a leginkább, ahol hatalmas a szükség. Ahol a gonoszság, az egymás kifecsegése, a pletyka hétköznapi tevékenység. Ahol a nemes emberi lélek elkorcsosulva csak a fröcsögésre figyel. Az ilyen késszúrások váratlanul hasítanak belénk. Megsebezve, vérző szívvel, megtépázott lélekkel, tanácstalanul állunk a gátlástalan kijelentésekkel szemben. Hogy erre a helyzetre mi a legjobb gyógyír, magam sem tudom. A mai napig döbbenten ütközöm bele az emberi aljasság tégláiból épített falakba. Néhány napig forgatom magamban a szilánkokat, keresve bennük az igazság megvillanó gyémántjait De végül a jelentéktelen üvegcserepek egyenként peregnek le, örök hegeket hagyva maguk után.

Az önvizsgálatot követően viszont a tükör visszafordul, és láthatóvá válnak benne mindazok, akik rosszindulattal viszonyultak hozzánk. Ezt, a félig torz képet szuggerálva hamar rádöbbenhetünk arra, mennyire szegények ezek az emberek Akiknek nincs más dolguk, mint folyton a negatív szidalmakat ontani magukból, úton-útfélen belerúgva minden szembejövőbe, uralkodva akin csak lehet. Mennyire sajnálatra méltó, szomorú életek ezek. Persze, ha őket kérdeznénk, nyilván tíz körömmel és éles késekkel védekeznének, megsebezve mindenkit, aki feléjük közelít, ám éppen ezzel bizonyítanák be azt, hogy lelkileg mekkora szükségben élnek. Az ilyen, tév-úton keringő társainkat kell a leginkább szeretni: nem a kebelre ölelős módszerrel, hanem távoli jóindulattal, remélve, hogy egyszer az ő szemük is felnyílik, és megértik: a sötétség csak sötétséget szülhet.