Ahol szeretnek, és ahol én is jól érzem magam

Soha nem felejtem el azt a távoli ismerősömet, akinél egyszer pár héttel karácsony előtt jártam. Irigykedve figyeltem a szépen, természetes alapanyagú girlandokkal feldíszített lakást, hallgattam az ünnepi menüsort. Még az asztalra is egyedi dekorációkat tervezett. Aztán hányan lesztek? – csúszott ki számon ártatlanul a kérdés. Leforrázott a válasz: a lányom talán valamikor befut, az apjával már régen nem tartjuk a kapcsolatot. Úgy nézett ki, talán még az is lehet, hogy egyedül fog ülni a szépen feldíszített, ünnepi asztalnál.

Sokat esik ma szó lakáskultúráról, a textilek, a párnák, a színek és fények szerepéről az otthonunkban. Magam is nagy híve vagyok a kreativitásnak, rajongani tudok minden jó ötletért, akár élőben, akár az internetes weboldalakon találkozom velük. Csakhogy nem szabad elfelejteni azt a nagy igazságot, amit előttem többen elmondtak már: otthon ott van az ember, ahol szeretik. Minden (normális) ember a szülők vagy a falun élő nagyszülők lakókörnyezetét tartja etalonnak, akkor is, ha az nem a legelegánsabb. A hokedli a konyhában, vagy az öreg, süppedős fotel a legjobb helyek a nagy beszélgetésekre. A házi lekvár, a szalonna, a sütemény pedig jobban ízlik a menzakosztnál akkor is, ha a legkopottabb viaszosvászon terítőn rakja elénk a nagyi.

Persze, hogy mindenki törekszik ergonomikus megoldásokra, korszerű fűtésre, hűtésre, világításra, tárolásra. De a nagy igyekezetben azért ne felejtsük el, hogy mi az igazán fontos. Ahol például kisgyerek van, biztosan jobban örül majd egy zsúfolásig megrakott játszószőnyegnek, meghitt mesélősaroknak, mint egy steril, rendezett, csilli-villi gyerekszobának. Egy diák vagy egy dolgában elmerülő felnőtt szobája sem létezhet a mindennapi tennivalók árulkodó kellékei nélkül. Rendetlenség? Lehet, elfogadom. Én úgy nevezem: otthon.