Az arcodra van írva, akkor is, ha nem akarod

Mindez akkor jutott eszembe, amikor a minap az egyik város polgármesteri hivatalában járva azt fedeztem fel, hogy a folyosón nagy, egész alakos tükrök vannak elhelyezve. Lehet, hogy a dolog teljesen véletlen, és lehet az is, hogy egyáltalán nem egyedi, hanem sok hivatalban látni hasonlót. Nekem azonban elindította a fantáziámat.

Régmúlt ifjúkorom jutott eszembe, amikor a patinás budapesti gimnáziumban gyakorló tanításomat végeztem. A tanáriban, az ajtó mellett volt egy hatalmas tükör. Minden pedagógusnak, amikor órára indult, meg kellett néznie magát benne, hogy elég takaros-e, nincs-e a külsején valami olyan anomália, ami esetleg elvonhatná a diákok figyelmét a tananyagról.

Namármost, ebből kiindulva, milyen praktikus a tükör a hivatal folyosóján. Amikor ügyfélként bemegyünk egy ügyintézőhöz, nem mindegy, hogy rendezett, magabiztos külsővel tesszük ezt, vagy ziláltan. Ha pedig kellően cselesek vagyunk, az utolsó pillanatban még alakíthatunk is a külsőnkön, annak megfelelően, hogy milyen hatást akarunk tenni az illető hivatalnokra. Ugyancsak hasznos lehet a külalak-ellenőrzés, ha véletlenül túl hosszú ideig kell várakoznunk, és az eltelt idő és a nyűgösség nyomot hagyott volna az ábrázatunkon.

Ennél már csak akkor érdekesebb a tükörbe pillantani, amikor dolgunk végeztével kijövünk a hivatalból. Ám az, hogy ekkor milyen arc néz vissza a ránk, már nem bennünket minősít. Kisimult, nyugodt vonásokkal távozunk, mint aki ügyesen elintézte, amit kellett? Vagy megnyúlt, csalódott arccal? Esetleg olyan dühösen, mint aki szívesen belecsapna az üveglapba? Ilyenkor bizony az lenne a jó, ha „átlátszó” lenne a tükör, és a túloldalán az az ember ülne, aki az adott ügyintézőnek a fizetését adja. Vagy esetleg készülhetne egy gyors fénykép. Az ügyfél fizimiskája lenne a hatékonyság legjobb fokmérője.