A szentgotthárdi fogorvos, dr. Háklár Mónika Dél-Amerika legmagasabb csúcsára is feljutott

A fiatal fogorvosnő január 24- én hódította meg az Andok legmagasabb csúcsát. Bár akkor nagyon elfáradt, most már nagy örömmel idézi fel a dél-amerikai eseményeket. Igaz, néha még elsírja magát, mert mégiscsak nagy dolgot vitt véghez. – Nem tudom, mikor dőlt el, hogy nagyon érdekelnek a hegyek. Nem tartom magamat hegymászónak, talán majd idővel eljön az is – jegyzi meg szinte az első mondatában dr. Háklár Mónika, aki 2017-ben hódította meg az első hegyét Szlovéniában, a Júlia-Alpokban. Egy orfalui csapattal jutott fel a 2864 méter magas Triglavra, ez nagy élmény volt számára, mert mindenféle fizikális és mentális megterhelés nélkül tudta végigcsinálni. Megjött a kedve a továbbiakra, először elvégzett néhány falmászó tanfolyamot a szomszédos Ausztriában, aztán szövődtek a komolyabb tervek is. – Valahogy mindig érdekelt, hogy meddig juthatok el, hol vannak a határaim. Kíváncsi vagyok, van-e olyan pont, ahol azt mondom, hogy nem, hogy ez nekem már sok. Abban reménykedem, ilyen pont nem létezik. Eléggé bízom magamban, de enélkül ezt nem is lehet csinálni. 

Mónika 2019-ben a Magyar Kalandsport Egyesülettel ment ki Nepálba, ahol az Everest alaptábortúrát vitte végig. Ez 5364 méteres magasságot jelentett, de két társa és ő nem érte be ennyivel. Bevállalták a 6189 méteres Imja Tse – vagy ahogyan a legtöbben ismerik, az Island Peak – csúcsot: sikerült, szinte előzetes tapasztalat nélkül. Ez azért komoly túrának mondható: volt gleccserátkelés és hágóvasat is kellett használni. Mónika még ugyanebben az évben eljutott Tanzániába, a Kilimandzsáróhoz, és felmászott az 5895 méteres Uhuru-csúcsra, ez Afrika legmagasabb pontja. Ezt az expedíciót egy német csapattal teljesítette a 2019-es év utolsó napján, így a szilvesztert ott kezdhette a csoport a hegytetőn. 

Mónika 2021-ben a Kaukázus legmagasabb pontjához, az Elbruszhoz is tervezett túrát, de a koronavírus-járvány végül meghiúsította. Az idén a fő cél ez: meghódítani Európa leg magasabb, 5642 méteres hegyét. Eddigi legnagyobb vállalása az Aconcagua volt. Dél-Amerikába is németekkel ment ki, mert ők precízek, mindent gondosan megterveznek. Olyanok, mint ő. Sokáig kérdés volt, hogy megnyitják-e egyáltalán a hegyet a mászók előtt, Argentínában ugyanis elég sokáig volt szigorú szabályozás a koronavírus miatt. A mendozai kormányzat végül arról tájékoztatott, hogy január 1-jétől február 15-éig megnyitja a hegyet, és az Aconcagua Nemzeti Parkra kiadja a mászóengedélyeket. A német csoport és Mónika már biztosra vehette: elutazhat Dél-Amerikába. – Január 8-án indultunk, előtte mentálisan próbáltam magamat felkészíteni a körülményekre, mert ezen a magasságon már elég kevés az oxigén, a parciális nyomása 40 százalék az ittenihez képest. Gyermekkorom óta sportolok, most cross fit és speed fitnesz edzésekre járok, és amikor tudok, elmegyek futni. Az utolsó hónapban felvettem két tízkilós súlymellényt is, és húsz kilóval fel-lejárkáltam a negyedik emeletre, merthogy ott lakom. Emellett légzéstechnikát is tanultam, kifejezetten olyat, ami magashegyi környezetet szimulált. Egyszerű halandó számára egy ilyen expedíció talán fel sem fogható. A mínusz 28 Celsius-fokos hőmérséklet – amit egy kis széllel még hidegebbnek érez az ember – szintén nem rutinszerű gyakorlat. 

Nekünk legalábbis. – Nagyon átgondoltam minden egyes napot, mielőtt elindultam. A melegítő tapaszoktól kezdve minden volt nálam, amire szükségem lehetett. Persze túl sok dolgot nem vihettem magammal, mert súlyhatár volt a repülőn. A cipekedésnél a 4300 méteren található alaptáborig besegítettek a teherhordó állatok, onnantól a kis 40 literes hátizsák mellett nekünk kellett vinni a 100 literes nagy zsákot is. A mosakodást törlőkendőkkel oldottuk meg, sok szőlőcukor, olajos mag, ásványianyag-tabletta is volt nálam. A táborokban kitűnő ellátást kaptunk, ezt muszáj kiemelni. Hóból olvasztottunk vizet, amikor szükség volt rá – teszi hozzá Mónika, aki minden hegycsúcsról hozott magával egy darab követ, ezt az Aconcaguán elfelejtette. Talán a fáradtság, talán az öröm miatt. 

A túra több szakaszból állt, pihenőnapokkal. Az utolsó etap, vagyis a csúcstámadás 21 órás volt, Mónika előtte éjszaka alig aludt. Talán ha másfél-két órát tudott pihenni. Már benne volt az izgalom és egyébként is éjjeli bagoly típus. Dél-Amerika legmagasabb pontjára körülbelül a mászók negyven százaléka jut fel. Ezen Mónikáék javítottak, tizenegy főből öten elérték a kitűzött célt. A csúcson a fogorvosnő kifeszítette a címeres magyar zászlót. Nagy boldogságot érzett. 

– A cél előtt nem sokkal a mászótársam majdnem feladta, de bátorítottam, így újra elindultunk felfelé. Nagyon lassan haladtunk, sokszor megálltunk, de 16.20-ra megérkeztünk. Hihetetlen érzés volt, páratlan szépségű környezetben. Ha azt gondolod, hogy kevés vagy valamihez, akkor az is vagy – ez Mónika hitvallása. Az Aconcaguán is állandóan azt vizionálta, hogy sikerülni fog, hogy meghódítja a csúcsot. Nála nem volt más opció. És megcsinálta.