Hamarosan elkészül a szombathelyi rendező legújabb filmje, ami Vas megyei helyszíneken is játszódik - fotók

A fiatal szombathelyi rendező, Illés László eddig két nagyjátékfilmet rendezett. A Pince (2017) a horror, míg A pásztor (2019) a dráma műfajában mártózott nyakig. Mindkét filmet számos hazai és nemzetközi elismerés övezte, különösen igaz ez az utóbbi, Vas megyében játszódó alkotásra, amely a II. világháború borzalmait mutatja be. A rendező ezúttal egy harmadik műfajban, thrillerben utazik. Az utazás pedig még tart, hiszen a Beszélő trófeák (Haunting Trophies) forgatása jelenleg is zajlik, igaz már csak néhány nap van hátra. Bár nincs még dobozban minden, a hoszszú és fáradságos utómunka már javában zajlik.

 A tervek szerint nyár végére készen is lesznek, így az őszi bemutatónak remélhetőleg nem lesz akadálya. Illés László szeretné, ha ezúttal nemcsak a művészmozik, hanem a plázák is műsorra tűznék az alkotást, tekintve, hogy filmje ezúttal kimondottan közönségbarátnak ígérkezik. A filmről, de még inkább a forgatásról és annak sokszor tényleg thrillerbe illő körülményeiről a film rendezőjével és annak főszereplőjével, Balogh Jánossal, a Weöres Sándor Színház színészével beszélgetünk.

 Kezdjük talán a történettel, amit filmszerető emberként – kerülve a spoilerezést – intézzünk el annyival, hogy egy csavaros krimiről van szó, meglepő végkifejlettel. Olyan meglepővel, hogy a rendező abban bízik, filmje többször nézős lesz, ami szerinte a vége információ ismeretében nagyon is indokolt. Talán még annyit elárulhatunk, hogy a történet nagy része erdőben játszódik, sokszor éjszaka, márpedig az éjszakai erdő nagyon hideg tud lenni. Mielőtt azonban kiderülne, mennyire, derüljön ki, hogyan talált rá a rendező a film főszereplőjére. 

– Nagyjából két éve kerültem kapcsolatba Lacival – meséli János –, mikor őt a vadászati világkiállítás kapcsán jó néhány film készítésére felkérték és az egyik kisfilmjében én játszottam a főszerepet, akkor három napot forgattunk együtt. Az a három nap aztán döntőnek bizonyult, olyan nagy volt az összhang, olyan jól tudtunk együtt dolgozni, hogy a Beszélő trófeák főszerepére is engem választott. Miután a film közösségi finanszírozásból készül, szükség volt egy néhány perces filmtrailerre is. Mivel a filméhes közönség jól fogadta a kedvcsinálót, tavaly novemberben el is kezdődhetett a forgatás, ami ezúttal durván harminc napot jelent majd (összehasonlításképpen: A Pásztort kilenc nap alatt vették fel).

 Az időpontválasztás nem véletlen, a mostoha körülmények igényét a műfaji sajátosságok szülték. A rettegés, a kétségbeesés egyszerűen jobban mutat egy komor hangulatot árasztó őszi-téli erdőben, mint egy madárcsicsergős nyáriban. Ez aztán a stábra és a színészekre is komoly terhet rótt. Így volt ez a Kőszegi-hegységben található Holler-barlangnál is, ahol november végén szakadó hóesésben egy éjszakai és egy nappali jelenetet is felvettek. A hideg erdő fogalmát akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, a sztori szerint hősünk nem igazán van túlöltözve. Ami a meleg moziteremben ülve csupán néhány izgalmas perc, az a valóságban hosszú órák a fogvacogtató hidegben. Hiszen az adott jelenetet le kell próbálni, jó néhányszor fel kell venni, majd ugyanezt más-más kameraállásból újra és újra meg kell ismételni. Így aztán a forgatás kicsit a főszereplő hosszúra nyúlt tűrőképességi tesztjévé is vált.

 János elmondta, miután legalább két tucat napot fagyoskodott végig, annyira át tudta programozni szervezetét a különleges körülményekhez, hogy azóta elmondása szerint nem fázik már a szabadban, miközben annak ellenére, hogy napokat töltött vizes hajjal, félmeztelenül a néhány fokos erdőben, még csak náthás sem lett. Talán még a hideg elviselésénél is nagyobb kihívást igényelt főhősünk álomképeinek rögzítése, amit a szombathelyi uszoda medencéjében, a víz alatt rögzítettek. Itt amellett, hogy a stábnak számos technikai nehézséggel – mint például a kamera beázása – kellett szembenézni, Jánosnak meg kellett küzdenie a rátörni készülő pánikkal is. 

Ez a víz alatt másfél méterrel egy ágyon fekve, derekunkon egy 12 kilogrammos övvel, valószínűleg mindanynyiunknak feladat lett volna. Elméletben megoldható lett volna, hogy a színész minden egyes snitt kedvéért a felszínre úszik levegőért, jobbnak látták azonban a víz alatt megoldani a levegőhöz jutást, amiben természetesen búvárok segítettek. Szárazföldön egy percig könynyűszerrel visszatartjuk a lélegzetünket, a víz alatt, stresszben, fél perc is nehezen megy. Nem volt könnyű, de sikerült ez is. Ahogyan sikerült a technikailag legbonyolultabb és legköltségesebb jeleneteket is rögzíteni.

 Utóbbi esetében egy helikopter érkezéséről van szó, előbbinél pedig egy terepjáró szánkázik le egy szakadékba, csakhogy az autó egy hiba miatt, a tervezettnél előbb elindult, kis híja volt, hogy nem lett belőle baleset, de még ennél is nagyobb baj, hogy ekkor még nem forgott minden kamera. A magyar filmezésben is egyedülállóan kicsi, öt-hat fős stáb azonban, ahogyan a többit, úgy ezt a helyzetet is profin kezelte. Különben is, az alkotók abban bíznak, hogy a forgatáson megtapasztalt számos nehézség ott lesz majd a képkockákon is, és az a fajta szenvedéstörténet, amin a főszereplő – most már tudjuk, nemcsak a történet szerint – átmegy, ahogyan mondani szokták, átjön majd a vásznon is.