Elszállt a kamionos szakma varázsa - Néhány év múlva egy komplett sofőrgeneráció fog hiányozni

Kamionsofőrnek lenni hosszú évekig valóságos álommunkának számított. Különösen a rendszerváltás előtt volt ez így, hiszen aki kamionozott, az mehetett nyugatra is, így nemcsak hozzájutott mindenhez, de még a vasfüggönyön túli világra is ráláthatott, ami keveseknek adatott meg. Nem beszélve a pénzről, ami pedig mindig jónak számított. Mindehhez ráadásul semmilyen komoly képzettségre nem volt szükség, „mindössze” egy néhány hónapos tanfolyamra. A rendszerváltás óta több mint három évtized telt el, és minden megváltozott, a kamionozás is. Míg korábban térképen kellett bogarászni, hol kell lerakodni, ma már navigáció segíti a sofőröket, és a kamionok is sokkal kényelmesebbek lettek. Dacára ennek, és hogy a kamionozásban továbbra is jó pénz van, évek óta nagyítóval kell keresni a sofőröket. Sok cég akut sofőrhiánnyal küzd. Az okokról egy szombathelyi autósiskola vezetőjét, Pintér Csabát és egy ugyancsak szombathelyi fuvarozócég irodavezetőjét, Szele Lászlót kérdeztük. 

Pillanatnyilag nincs túljelentkezés a C-s jogosítványt akarók között, de azért mindig van jó néhány, jellemzően 25–35 éves fiatalember – évente egy-egy női jelentkező van csupán –, aki azzal a céllal jelentkezik a tanfolyamra, hogy kamionsofőr legyen – tudtuk meg az autósiskola vezetőjétől. A C-s jogsi önmagában persze nem sokat ér, le kell tenni az E kategóriát is, hiszen a pótkocsi vontatásához az is kell. Aztán ha mindez megvan, kell még egy GKI-vizsga is, ahol a fuvarozással járó minden fortélyt – a tachográftól kezdve a szállítólevél kitöltéséig – elsajátíthatnak a tanulók. Nagyjából három-négy hónap alatt teljesíthető minden vizsga, a végösszeg pedig jócskán meghaladja a félmillió forintot. Néhány évig a C kategória megszerzésének feltétele volt a 21 éves korhatár, ez ma már csak a nemzetközi forgalomban való részvételhez szükséges. Így aztán, aki szeretné, már 18 évesen belevághat a jogsi megszerzésébe, a magas költségek miatt persze kétszer is meggondolja mindenki, hogy belevágjon-e. Időnként ugyan előfordul, hogy a cégek kifizetik a tanfolyam díját, de azért nem ez a jellemző. Nem szorultak még erre Szele Lászlóék sem, ők most pont „ki vannak számolva”, minden kocsijukra akad sofőr, de ha valaki kiesik, akkor áll az autója is. 

Pluszemberük egyáltalán nincs, panaszra azonban nincs okuk, mert néhány éve sokkal rosszabb volt náluk a helyzet. Ettől függetlenül a sofőrhiány tényleg komoly probléma, országszerte kocsik százai állnak pusztán azért, mert nincs, aki vezesse őket. A cégek fejvadászai a kamionos parkolókat járva vonzó ígéretekkel próbálják meg egymástól elszipkázni a sofőröket, több nagy cég pedig már indiai és vietnámi sofőröket kénytelen alkalmazni. Szele László úgy látja, néhány év, és egy komplett sofőrgenerációt veszít el a szakma a gépkocsivezetők nyugdíjba vonulásával, vagy mert egészségügyi problémák miatt egyszerűen munkaképtelenné válnak, miközben az utánpótlás csak akadozva érkezik. – A kilencvenes években egyetlen meghirdetett sofőrállásunkra több mint százan jelentkeztek, ma meg már ott tartunk, hogy a munkavállalók szabják a feltételeket, ha véletlenül mégis akad jelentkező. Szerinte az egyetlen megoldás az lenne, ha a gépkocsivezetésre szakmaként tekintenének, és iskolarendszerben oktatnák. Kétségtelen, hogy a rengeteg szabályzó és az örökös távollét sem teszi vonzóvá a szakmát, a kamionozás kalandrésze is odalett, és nemcsak azért, mert ma már bárki utazhat bárhová, de régen, ha egy kamionosnak volt pár órája, akkor leakasztott, és megnézte mondjuk Amszterdamot. 

Ma már ez elképzelhetetlen, a kamionok mindenhonnan ki vannak tiltva, és ha egy sofőr úgy merészkedik egy belvárosba, hogy arra nincsen engedélye, súlyos büntetésre számíthat. Arról nem is beszélve, hogy sokakban még ma is él egy olyan romantikus kép a kamionozásról, amelyben végtelen utakon lehet robogni, miközben szebbnél szebb elsuhanó tájak váltják egymást. Ezzel szemben a munka nagy és idegőrlő része éppen az ipartelepeken történő várakozással telik. Előre soha sem lehet tudni, hogy tíz percig vagy tíz óráig tart majd a kényszerpihenő. Ez pedig sokak idegeit felőrli, ahogyan a folyamatos távollét a családtól, és az is, hogy ma már akár egy ezer kilométeres útvonalat is szinte percre pontosan be tudnak osztani a fuvarszervezők. Mindehhez még hozzávehetjük azt az állandó nyomást, ami a munka minden pillanatát végigkíséri, hiszen nem egyszerű egy több tíz tonnás kamiont vezetni, miközben több százmilliós értékért és emberéletekért kell felelni. Mindkét általunk kérdezett szakember úgy látja, hogy elszállt a varázs, ma már nem számít irigyelt munkának a kamionozás. Akik mégis csinálják, azok vagy mind egy öregebb generáció tagjai, vagy pedig igazán lelkes, elkötelezett fiatalok. Átmenet nincs.