Vakvagány - Köszi, bocsánat, kérem

Rohanás. Ha egy szóval szeretném jellemezni a hétköznapjainkat, akkor talán ez a legbeszédesebb. Sokszor löktek fel már az utcán sietős járókelők, akiknek sem nézni, sem látni nem maradt idejük. Futottak a munka, a pénz, a megélhetés után, s nyomukban loholt, az egyre lemaradó élet. Ahogy figyelem az emberi kommunikációt, döbbenten látom, hogy motorizált klisék szerint zajlanak a szituációk. (A kivételnek járó tisztelet mindig alapfeltételezés.)

Amikor a zebrán elenged minket egy autós, lábunkat nyakunkba véve szaladunk tova a következő napirendi pontra fókuszálva. A hiányzó szó: köszönöm. A pékségben parancsszavakat kiáltunk a kiszolgáló személyzetnek. Számok, mértékegységek, pénz- és papírzörgések, majd a csapódó ajtó zaja. Ami kimaradt: kérem. A vágtatás közepette néha elsodrunk pár tétovázó gyalogost, esetleg figyelmetlenebb utast, de kénytelenek vagyunk sprintben élni, mert várnak ránk. A hiányjel helyes: bocsánat.

Egyszerű kifejezések, amelyek mögött egy-egy őszinte érzelemnek kell(ene) lapulni. Tudom, hogy a monotonitás fogaskerekei mindenkit kizsigerelnek, de tanuljunk meg újra köszönni, hálát adni, halkan, alázattal kérni, s elfogadóan beismerni, ha hibáztunk, mert lassan nem leszünk különbek, az automata programot teljesítő gépeknél, akik ugyan intelligensek, minden feladatot ellátnak, de a lelkük csak üres, rideg fémváz.