Természetben lenni jó - Horváth Nikoletta jegyzete

Az időjárás is egyértelműen a szabadba csábított minden korán kelőt szombaton. Bár eleinte borús fellegek rejtegették a napot előlünk, a kirándulás kezdetével volt mi melengesse az arcunkat – utat törtek maguknak a napsugár nyalábai. Kutyás barátokkal döntöttünk úgy, hogy a három táv közül a 10 kilométereset teljesítjük: négyen két, a tizedik évéhez közelítő négylábúval. Itt kell megjegyezni, hogy mind Lili, mind Honey meghazudtolta a korát, s boldog rohangálásuk közepette leginkább ifjonc bakfisokra emlékeztették a mellettük elhaladókat. Ők ugyanis szemmel láthatóan ünnepelték a természetbe visszatérést.

Kilenc óra környékén regisztráltuk be magunkat. A bájos, segítőkész hölgyek hamar lerendezték a nevezésünket, s mi a Herman iskola kapuján kilépve belemélyedtünk a térképbe. Na igen, nem leszek nagyképű: csak a többiek böngészték buzgón a leírást, én csak próbáltam az emlékeimre támaszkodni, hiszen harmadik éve kirándulok Szent Márton jegyében. Két regisztrációs pontot kellett érintenünk, ahol a pecsétek megszerzése után haladtunk tovább. Nem siettünk sehova: élveztük az egymással töltött minőségi időt. Az erdő őszi illata semmivel össze nem hasonlítható. Olykor szinte megsüketültünk az avartengert rugdosva. A madarak vígan meséltek a több mint tízfokos „őszben". Az erdő neszeit egyedül a túrázók vidám zajai törték meg: beszélgetések, nevetések. Családokkal, idős házaspárokkal, iskolai csoportokkal futottunk össze, de örömmel biccentettünk egymásnak. Annyira jó volt látni, érezni a többiek arcára kiülő boldogságot, hogy végre kiszabadulhatnak a betondzsungel aszfaltrengetegéből. Hamar elengedhettük ebeinket is, akik valószínűleg háromszor akkora távot rohantak le, mint mi. Az avar annyi titkos üzenetet rejtett, hogy a szimatolásba teljesen belefeledkeztek. Levetették városi „bundájukat", s láthatóan nagy örömmel tértek vissza a gyökerekhez. Olykor utóbbit szó szerint értve, némi rágcsálással megspékelve.

A parkerdei büféhez érve folytattuk utunkat tovább, s az erdő kacskaringós ösvényét követve végül majdnem négy óra kényelmes gyaloglás után megérkeztünk újra a starthoz, ami egyben a végállomást is jelentette. A tea és zsíros kenyér, hagyma mindent átható illata jelezte a vándornak, hogy itt bizony senki sem maradhat éhen. A szervezők végtelen figyelmességét jelzi, hogy nekem külön almával készültek, hiszen tudták, hogy a zsíros deszkát nem fogom elfogyasztani. Kitűzővel és emléklappal gazdagodtunk, amelyet mindannyian büszkén szállítottunk haza. Jövőre ugyanitt, ugyanekkor – fogadtuk meg, s bízunk benne ez így is lesz, akkor már 21. alkalommal!