Arattak, ettek, mulattak

Ez már a huszonnegyedik alkalom volt, hogy a nyári rendezvények sorában a bükiek megidéziték nagyapáik világát, és bemutatót tartottak kézikaszás aratásból. Ahogy a megnyitón Tóth Tamás művelődési központ vezető elmondta, a kulturális rendezvénysorozat azóta sokat változott, az időtartama napokról hónapokra gyarapodott, az idén már Kultúr-wellness néven hirdetik a szervezők. A hagyományokat azonban őrzik. A népszerű kézikaszás aratás megmaradt, ugyan része lett egy nagy egésznek, de éppúgy kiemelkedő programja a nyárnak, mint a korábbi esztendőkben.. Hiszen az aratás, a kenyérgabona betakarítása az új élet kezdete.

Őrimagyarósdi aratók: Horváth László, Pintér Ildikó, Varga Gézáné, és aki kaszál: Kovács László

Ahogy tavaly, úgy az idén is etno-folk fesztivál előzte meg az aratás napját. Szombaton délután ökumenikus istentiszteleten szólt az imádság a jó termésért, a jó kenyérért, meg azokért a társakért, akik az idén már nem lehetnek közöttünk. A megható percek után aztán elindultak az aratók a búzamezők felé: végig a városon, feldíszített járművekkel, vidáman, a megszokott nagy érdeklődéstől, integetéstől kísérve. Az idén a Répcementi Férfikar vidám dallamainak hangja mellett kilenc aratóbanda veselkedett neki a gyógyfürdő melletti aranysárga búzatáblának. A kaszákkal, fagereblyékkel felvonuló sereget az itt üdülő közönség is érdeklődéssel figyelte, videózta. Sokan hagyományos öltözéket, bő gatyát, kötényt öltöttek, mások kortárs viseletben álltak neki a nagy munkának. A férfiak fején a szalmakalap az idén inkább a csepergő esőtől védett, semmint a nap hevétől. Az aratóbrigádok legtöbbje már sok-sok éve visszajáró vendég Bükfürdőn. Az őrimagyarósdiak, a nagygeresdiek már megszokott koreográfiával hozzák a szükséges kellékeket, beleértve a kedvcsináló italokat és a munka után kijáró finom uzsonnát. Egy évben sem maradhatnak el Bük testvérvárosának, Törökbálintnak aratómunkásai, és régi ismerősként köszöntötték a vendéglátók a Rábaközből, Vitnyédről érkező hagyományőrzőket is, akik a nap későbbi részében folklórműsorral is kedveskedtek a közönségnek. A hegyfalui csoportot viszont újoncként üdvözölhették a szervezők: a Háncs néptáncegyüttes fiai és lányai idén először vállalkoztak rá, hogy megcsillogtassák az ősöktől örökölt/eltanult tudásukat.

Kaszálni, aratni ugyanis az egyik legnehezebb paraszti munka. Erőnlétet, kitartást és ügyességet egyaránt követel. Nem is szólva a közösségről, amit mai szóval csapatmunkának neveznénk. A kaszást speciális feladatmegosztásban dolgozó asszonyok követik: marokszedők, kötél teregetők, kévekötők, kepélők. Bár, ami azt illeti, láttunk női kaszást is. A nagygeresdiek csapatában, piros kendőben Kata néni, Takács Katalin a férfiakat meghazudtoló lendülettel vágta a rendet, még csak ki sem fáradt. A házigazdák aratóbrigádja sem vallott szégyent: a bükiek elsőként értek végére a számukra kijelölt parcellának. Boda Dezsőné így foglalta össze: megáztunk előbb, sárosak lettünk, nehéz volt. Vastag a búza, meg egy kicsit meg is ázott, ez nehezített a kaszálást. De sikerült, elsők lettünk. Körülbelül tizenöten dolgoztunk: három férfi kaszált, hárman markot szedtünk, a többiek kötelet teregettek, kepéltek.

Ahogy a brigádok egymás után végeztek, ki-ki jóleső fáradsággal látott neki a hazulról hozott finom falatoknak, itókának. A polgármester, Németh Sándor és a búzamezőt az aratók rendelkezésére bocsátó Patthy Sándor díszes fogaton futott be, hogy a brigádok tagjaival megigya az áldomást, megköszönje a munkát. A gazdától megtudtuk: a sorbarakott kepékért másnap kijönnek, kombájnba szórják. Ettől kezdve a kenyérnekvaló már a modern technológia szerint folytatja útját.