Egy férfi, akinek magányos lesz a mostani karácsonya

A 60 éves szombathelyi férfi nagyon megható történetet mesél. Egy ritka, szép szerelem történetét.

A kemenespálfai Szent Pál Szociális Központ dolgozói, Tér Ferencné, Kovács Imréné, Nagy István Miklós, Balassa Jánosné és Füzes László adtak elő betlehemi játékot a karitász magányosoknak rendezett összejövetelén.

– A Marcsikám csak 52 évet élt. Ennyi adatott neki. Ebből tizenhetet egy bitang rossz házasságban, de ötöt nagyon nagy boldogságban – hallom élete legszebb és legszomorúbb szakaszáról. – Én is nagyon rossz házasságban éltem. Marcsival minden megváltozott. Az elejétől fogva úgy voltunk egymással, ha elkezdett egy mondatot, én befejeztem, vagy ő tette ugyanezt. Erre mondják: egymásnak lettek teremtve. Erőt merítettünk a szerelmünkből. Ő oda mert állni végre a férje elé – aki nagyon durva volt vele, sokszor bántalmazta, megfélemlítette –, s bejelentette, hogy elválik. Én is ezt tettem. Összekerültünk. Tavaly szeptemberig földöntúli boldogságban éltünk. Ha hosszú autóúton voltunk, mi akkor sem unatkoztunk, fantasztikusan jókat tudtunk beszélgetni, nevetni. Gyakran vittem neki virágot, kaptam tőle apró, kedves kis meglepetéseket. Tökéletes volt minden. Aztán 2013 szeptemberében kiderült, hogy Marcsikám rákos. Ő! Pont ő! Aki minden szűrővizsgálatra eljárt, egészségesen élt, precíz volt, gondos és gondoskodó, s olyan üde, kedves kinézetű, mint egy kislány.

Az összejövetelen nem volt ott Sümegi Elemér. Mutatja az elhunyt, szeretett Marcsika fényképét. Fotó: Timár Gergely

Elemérnek elkezdenek csorogni a könnyei, miközben részletesen elmeséli a kálváriát, amit együtt az utolsó percig végigjártak.

Először azt, hogy Marcsit öt hónapig félrekezelték, mert egy orvos rossz diagnózist állított fel Keszthelyen, utána azt, hogy Budapestre vitte, ott műtötték, de már Szombathelyen kapta a sugárkezelést. Megkér: Dankovics Zsófia és Huszár Attila onkológusok nevét feltétlenül írjam le, mert a hozzáállásuk nagyon emberi volt, hálával gondol rájuk.

– Soha, egyetlen percig nem hittük, hogy ez a betegség elveszi a Drágám életét. Első perctől azt mondtuk: ez lehetetlen, hiszen annyi ember meggyógyult már. A kemoterápia nagyon jót tett, olyannyira jól lett Marcsikám, hogy azon gondolkozott: visszamegy dolgozni. Aztán szeptember 10-én, a felülvizsgálaton kiderült: már mindenhol áttét van, menthetetlen. Ezt csak én tudtam. Rettenetes volt, de tartottam benne a lelket. Hajós György urológus és csapata műtötte, megint csak az emberség magas fokával találkoztunk.

A rokkantnyugdíjas Elemér – akit közben gerincsérvvel megoperáltak, ő is kíméletre szorult –, hősies helytállással ápolta otthon a nagybeteg asszonyt.

– Az utolsó időkben kétségbeesetten próbáltam a fájdalmát csillapítani. A hospice-tól jött egy nő, de csak öt percig maradt, nem nagyon fordított időt a betegre, nem beszélgetett vele, viszont hozott egy szivacsot Marcsinak felfekvés ellen. Én hordtam őt vécére, cipeltem fürödni. A végén már csak lavórban állt, csont és bőr volt, a combja csak olyan vastag, mint az én alkarom. Miközben láttam, hogy a rák hogyan falja fel, emészti el, tartottam a lelket benne. Együtt ettem vele, hogy az étvágyát kicsit fokozzam, pedig nekem se nagyon volt.

Elemér végigélte a reménytelenség sokféle stációját. Hiába voltak jószándékú rokonok, emberek körülöttük, azt mondja, ilyenkor nem normális semmi. A korábbi rutinok elvesznek, didereg az emberben a lélek. A tépett idegrendszer, a feszültség miatt érzelmi libikókán lebegett.

– Én csak azt tudtam, hogy mindent meg kell tennem, hogy Marcsikám szépen menjen el. Kétségbeesetten küzdöttem ezért. Ilyen állapotban rettenetesen ért, amikor élete utolsó két napján, a belgyógyászaton durván bánt vele egy nővér, de az is, hogy az orvosnő meg sem állt a folyosón, amikor kérdeztem tőle valamit a betegemről. Csak sietősen menve, foghegyről válaszolt. Ez ma is nagyon fáj, foglalkoztat. Megígértem a Drágámnak, hogy ezt el fogom mondani. Hátha magukba néznek. Úgy gondolom ilyenkor, karácsonykor, jó alkalmuk lesz erre, s talán képesek is rá. Hiszen gyógyítónak szegődtek, és talán nem hagyták el még valahol a lelküket.

Elemér azt mondja, neki karácsonya most a temetőben lesz. Marcsika sírjánál a gyertyák fényében emlékezik vissza az együtt töltött néhány szép, feledhetetlen karácsonyukra. Van mire, mert meghitt, szép ünnepeik voltak. Igazi szeretet napok. Bár ahogyan elhallgatom őt, párosuk az év mind a 365 napjából karácsonyt tudott varázsolni maguknak.