Elhunyt Udvardy Gyula újságíró

Udvardy Gyula kisbirtokos családban látta meg a napvilágot, nyolcan voltak testvérek, három lányt és öt fiút neveltek föl a földműveléssel, állattartással foglalkozó szülők. A magas, délceg és erős negyedik fiút, nem kímélte az élet, többször állt a halál kapujában, de Gyula mindig győzött. Emberfeletti akarata, optimista és humoros természete vagy talán a gének szerencsés találkozása fordította sorsát jobb irányba?

Alig volt tizenhárom éves, amikor fogta a kaszát és learatott. Édesapja a háborúban szolgált, kellett a férfierő. Bírta a fizikai munkát, de még félig gyerekként, mindent elkövetett, hogy jobb legyen az élet a nagycsaládban. A közeli pékségből, kora reggel kasba téve és a hátára kötve, árulta a zsemlét, kiflit a faluban, valami csak csurrant-csöppent az árából neki is. Gyerekkori történet, számtalanszor elmesélte: nagyszüleinek kellett a gyógyszer, többször küldték a patikába. Megfigyelte, hogy a patikusnál több kitömött állat is volt látható. Útközben fogott egy gyöngybaglyot, gondolta odaadja neki, hátha nem kell fizetni a gyógyszerért. Azonban a gyógyszerész nem így gondolta De Gyulán nem tudott kifogni. Legközelebb, mikor újra ment gyógyszerért és a fizetésre került a sor, csak ennyit mondott ékes büki tájszólással „Most levan a bagol!”. A patikus elnevette magát, és útjára bocsátotta a ravasz kis legényt.

Húsz éves koráig szolgált a büki orvosnál, és dolgozott a gépállomáson. Húszévesen, akkor ismeretlen betegség támadta meg, deréktól lefelé megbénult. Egy évig feküdt Acsádon a szociális intézetben, ekkor kezdett el írni a megyei lapba A családtagok visszaemlékezése szerint, Amerikából jött haza egy orvos, aki meggyógyította.

1952-ben behívták a megyei laphoz, negyven évig szolgálta az olvasókat. Tudásvágya hajtotta, munka mellett a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban leérettségizett, majd elvégezte a mosonmagyaróvári egyetem agrármérnöki szakját.

A föld szeretete, a kíváncsiság tartotta a pályán. Sokszor ugrattuk, hogy Gyula, ha nem írnád meg, nélküled nem tudnák a téeszben, az állami gazdaságban, mikor kell vetni, meg aratni!  Minden tavasszal hallottam tőle bükiesen „Úgy nyől a fű, mintha húznák”. Volt, hogy széles jókedvében fölvette paraszti gúnyáját, csizmában, derekára kötött vetőkötényben grasszált végig a Berzsenyi téri, régi szerkesztőség sötét és szűk folyosóján. A szerkesztőségben voltak jobb és nehezebb évei, de az biztos, hogy úgy senki nem tudta mesélni a régi, humoros történeteket, mint ő és kortársai.

Udvardy Gyula rovatvezető, majd főmunkatárs lett,  járta a megyét, mindig tele volt a notesze információkkal. Ahol megjelent, figyelni kellett rá, szálfaegyenes termete, kicsit rejtélyes mosolya vonzotta a tekinteteteket. Ismerősei, barátai becsülték, szerették, mezőgazdasági, szakmai tudását jól tudta kamatoztatni.

1992 tavaszán autóbaleset vetett véget újságírói pályafutásának. Kőszegről jött Szombathelyre kis Trabantjával. Műtétek sora várt rá, életenergiája, akaratereje, újra győzedelmeskedett, fityiszt mutatott a halálnak.  Az utolsó években ereje megfogyatkozott, szerető családja mellette állt, segítette és támogatta.

Január 4-én örökre hazatért. Nyugodjék békében!