Interjú dr. Kovács Antal szülész-nőgyógyásszal, aki a nemzeti ünnepen magas rangú állami elismerésben részesült

– Kicsi ember vagyok én ehhez az elismeréshez, nagyon kicsi – ezt hajtogatta szerényen dr. Kovács Antal, aki augusztus 20-án Balog Zoltántól, az Emberi Erőforrások miniszterétől vehette át a magasrangú kitüntetést.

– Az érdem nemcsak az enyém, hanem az egész kórházé. Minden egyes munkatárs hozzájárult a sikerhez – mondta Kovács Antal. A celldömölki kórházban vasárnap este már nagy a nyugalom, a folyosókról eltűntek az aggódó, kezüket tördelő hozzátartozók, és a kismamák is a kórtermeket választották a folyosói beszélgetés helyett. Kovács főorvos azonban még ezekben a percekben sem pihen, hiszen bármikor beindulhat egy szülés.

A kitüntetés napján komoly szervezőmunkára volt szükség, hogy Budapestre utazhasson.

– A hiányom nem volt érezhető, hiszen egy osztály működésének az alapja a jó csapatmunka – mondta el a főorvos, hozzátéve, hogy a jeles napon is születtek gyermekek, ám munkatársai sikerrel vették a kihívásokat. Tavaly 517 gyermek született a celldömölki kórházban, az idén már 360 újszülöttnél járnak. Sokan a környező falvakból, de a megye sőt, az ország számos pontjáról érkeznek a városba. Elterjedt ugyanis, hogy van Kemenesalján egy szakállas orvos, akinek szinte állandóan karikásak a szemei a fáradtságtól, ám nála nagyobb biztonságot csak kevesen tudnak adni.

– A legfontosabb, hogy a kismamák ne érezzék úgy, hogy kiszolgáltatott helyzetben vannak. Megkövetelem itt az osztályon, hogy a szavainkkal, gesztusainkkal, viselkedésünkkel bizalmat ébresszünk. Fontos, hogy minden egyes beteggel alázattal, kedvesen bánjunk.

Kovács Antal Erdélyben született, fiatal éveiben még nem gondolta volna, hogy szülész-nőgyógyász lesz, háziorvosként kezdett el praktizálni egy kisvárosban.

– Az ottani szülész barátsága belevitt a szakmába, ekkor döntöttem el, hogy ezt a pályát választom – elevenítette fel a történteket a frissen kitüntetett orvos. Szerinte nincs csodálatosabb érzés annál, mint egy új élet születését követően megpillantani a két boldog szülő arcát. Ma is jól emlékszik az első egyedül levezetett szülésre.

– Tele voltam izgalommal, ötször is átgondoltam, hogy mit kell tenni – vallott a tűzkeresztségről, amely még Kolozsváron történt 1980-ban, egy édesanya egészséges fiúgyermeknek adott életet. Az elmúlt több mint 35 évben aztán páciensek jöttek-mentek, ma már a főorvos sem tudja, hogy hány gyermek világrajötténél segédkezett, de az biztos, hogy több ezer gyermek fordult meg a kezei között.

– A mai napig számtalan képeslap, rajz érkezik a kritikus helyzetekben született gyermekektől, akiket sikerült megmentenünk. A szülészeten ugyanis állandóan készenlétben kell lenni, hiszen bármelyik pillanatban felléphet szövődmény, és ilyenkor azonnali cselekvés szükségeltetik.

– Másodpercek alatt döntünk, minél hamarabb meg kell szervezni a megfelelő beavatkozást. Tulajdonképpen az egész szülés egy nagy csapatmunka, szükség van az édesanyára, az édesapára és a kórház munkatársaira is.

– Nincs nagyobb boldogság, nincs nagyobb öröm, mint amikor látom, hogy megszületett az újszülött és felsír. Ez azt jelenti, hogy a baba él és lélegzik. Az első sírás ugyanis az első légzés – tudtuk meg.

Kovács Antal praxisa alatt jóval az átlag alatt történnek komplikációk, ám azt mondja, ezeket is nagyon nehezen tudja feldolgozni.

– Komoly kérdés, hogy hibáztunk-e valahol, nyomot hagy az ember egész életében, örökösen visszatér – vallja be a főorvos.

Arra is kíváncsiak voltunk, hogy a tudomány és a hit összeegyeztethető -e.

– Én istenfélő ember vagyok. Templomba nincs időm járni, de tisztelem az elveket. Gondoljunk bele, még az ateista ember is mit mond, ha bajban van? Istenem segíts! Nem szégyenlem, több olyan helyzet volt már a munkám során, amikor azt sem tudtam, hogy melyik egérlyukba bújjak. Ilyenkor én sem tudtam mást tenni, csak imádkozni. És a kérésem meghallgattatott. Mert nem mindegy, hogy milyen minőségű munkát végzünk, nem mindegy, hogy a baba hogyan születik meg. Mindig azt szoktam mondani, hogy úgy kell tekintenünk minden életre, mintha az a sajátunk lenne.