Somogyi András és Lórán Barnabás, Trabarna szerint mindnyájan gyengeségeinken tudunk igazán nevetni

A jubiláló bevásárlóközpontban találkoztunk. Lórán Barnabás, vagy ahogy a dumaszínház műfaj rajongói ismerik, Trabarna egy szendvicshalom mögött üldögél, csendesen nyomkodja a telefonját. Szívesen beszél arról, hogyan is készül egy háromnegyed órás program.

- Igyekszem felkészülni a céges rendezvényekre, a jubileumokra, fontos, hogy a hallgatóság magáénak tudja a produkciót. Persze nagyon fontos, hogy közben nevetni is tudjon. Úgy gondolom, tehát, hogy aktualizálni muszáj. Alig fejezi be a mondatot, beviharzik Somogyi András, lehuppan a székre és bekapcsolódik a beszélgetésbe. a szakmai fortélyokról úgy tartja, figyelni kell. Leginkább a jó megfigyelőkészségre van szüksége egy humoristának, és fontos, hogy meglássa a visszás helyzeteket. Minden dolgot érdemes megvizsgálni a fonákjáról.

- Valamit meglátunk, meghallunk, megragad a fejünkben, beírjuk a telefonunkba, később ezek hosszabb szövegekké válnak, aztán kipróbáljuk, működik-e, ha igen, megtartjuk, ha nem, a feledés homályába vesznek.

Lórán Barnabást, vagy ahogyan jobban ismerik Trabarnát és Somogyi Andrást a bevásárlóközpont öltözőjében faggattuk

Elmondom a fiúknak, úgy képzelem, gyakran járnak figuralesre. Megnézik, milyen karakterek düllesztik a kocsmák pultját, vagy kit hogyan sodor el a reggeli forgalom. Szó szerint kinevetnek, és azt mondják, egyáltalán nincs semmiféle mentális problémájuk, tehát nem is leskelődnek. András ki is kéri magának a feltételezést, méghozzá Friderikusz Sándor hangján.

- Kérem, ez egy szakma, de nem tanulható! – szól a „műsorvezető” hozzánk. Az mondja, sokat nézi a felvételeket és megpróbálja ellesni az utánzottak legapróbb rezdülését is. Trabarna hozzáfűzi, ebben is fantasztikus, amit András csinál, hiszen okosan kihasználja, hogy ezeket az embereket mindenki ismeri. A bulvárhírek hősei és a politikusok mindig nagy sikert aratnak a nézők körében.

A biztos és mindig használható témákat gyakran a saját életükből hozzák. A hétköznapi dolgokban is meg kell látni az abszurditást. Persze fontos, hogy annál azért jobban meg kell írni a mondatokat, mint ahogyan azok az életben megszólalnak. Barna elmondja a tuti receptet, miszerint keresni kell az életben a mókát és a kacagást. Aztán azt mondják fordítsuk komolyra a szót, és gondoljuk végig, milyen is a jó dumaszínház.

Alapvetően kétféle humoristát ismerünk, az egyik, aki nagy poénsűrűséggel dolgozik, nem gondolkodtat, inkább nevettet, a Trabarna-estek ilyenek, és vannak akik meg inkább figurákat hoznak a közönség elé.

Az a tapasztalat, hogy a közönség nevetni szeret, a dumaszínházban inkább ki akar kapcsolni, mintsem elgondolkozni az élet dolgain. Fábry Sándor és Badár Sándor nagy példaképek, de ők sokkal inkább a gyors, pergő előadásokkal állnak a színpadra. A nagy elődök ugyanis hosszabban fejtik ki a témát, lassabban indul be a produkció, a végén pedig – ahogy ők mondják – „bebillentik” a poént.

Egyikük sem szereti, ha a közönség nem nevet. András testvérén szokta kipróbálni a figurákat, azt mondja, ha hatásos, egy mozdulatból, egy jól elhelyezett hangsúlyból felismerik Gyurcsányt, Friderikuszt, Hankisst és a többieket. Barna szerint nincsenek tabutémák, bár ő a politikamentes előadásokra esküszik, András viszont politizál, de a produkciót eleve az utánzás viszi el, olyannyira, hogy sokszor Gyurcsányként köszöntik egy boltban is, megkérve utánozza egy kicsit a volt miniszterelnököt. Máskor meg Győzikéért könyörögnek. Mindketten szeretnek komoly témákról is beszélgetni, azt viszont nem bírják, ha úton-útfélen arra kérik őket, mondjanak egy viccet. Humorban ugyanis nem ismernek tréfát.