Tévhitek nélküli szentünk, Márton

- Miért kezdett Szent Mártonnal foglalkozni?

- Mióta Szent Márton emlékezete napirenden van, mintha ügyét nem a helyén kezelnék. Ő a katolikus egyház szentje. Személye, karizmája átragyogja az évszázadokat. A „hogyan kövessük”, a „mit tanulhatunk tőle” alapvető kérdés helyett a hangsúly máshova tevődött. Jelesül „miféle programokat lehetne szervezni a neve alá”. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ami van, az rossz. Inkább Chesterton angol író mondását idézem: „a katolikus egyház kötőszava a nemcsak, hanem, is”. Sokszor hallottam, és mindig bosszantott: aki Szent Márton nevét hallja, annak Szombathely jusson az eszébe. A korrekt megfogalmazás ez lenne: aki Szent Márton nevét hallja, annak az Isten jusson az eszébe. Mert nem Mártonnak van szüksége Szombathelyre, hanem Szombathelynek Mártonra. Ő elsősorban nem Szombathely ikonikus figurája, hanem a szent, aki az isteni gondviselés kifürkészhetetlen akaratából éppen Savariában született. A szent iránti érdeklődés hiányát mi sem érzékelteti jobban, mint az, hogy a múlt hétvégi ünnepség fő eseményén, a pápa személyes megbízottja által celebrált szentmisén látványosan kevesen voltak, talán 1500-an lehettek, míg a záróeseményen, az Ákos koncerten tízszer annyian. Pedig lehetne Mártontól sokat tanulni: hitet, elkötelezettséget az Isten és ember iránt, a rossz felismerésének képességét, imaéletet, stb. Sajnos ezek manapság nem kurrens „cikkek”.

Horváth József atya a hétvégi Szent Márton találkozón a Martineumban tartott előadást, amit a végén a közönség vastapssal ismert el Fotó: Némethy Mária

- Milyen tévhitek jellemzik mai képünket a szentről?

- Azt meghatározzák a képzőművészeti alkotások, főleg a lovon ülő, minden kornak a maga öltözetébe bújtatott lovag, valamint az évszázadok folyamán kialakult tévedések. A köpeny felezésekor ábrázolt Szent Márton 30-35 éves fiatal férfi. Valójában 16-17 éves ifjú volt. 15 évesen lett katona, 18 évesen keresztelkedett meg, a köpeny felezése pedig a megkeresztelkedése előtt történt. Elgondolkodtat az is, hogy csak a 12. századtól ábrázolják lovon, az addigi ábrázolásokon gyalog felezte meg a köpenyét. Ebből az is következhet, hogy a lovagkor ültette fel a lóra. Annak sincs nyoma, hogy megkeresztelte volna az édesanyját. Sulpicius Severus csupán ennyit jegyzett fel: „... lelki vágyának és szándékának megfelelően megszabadította anyját a pogányság tévedésétől.” A legdurvább torzítás annak emlegetése: amikor püspökké választották, elbújt a libák közé. Ez egyáltalán nem igaz. A történet gyökere, hogy Márton neve a 11.-12. századtól került a gazdasági évet lezáró november 11-ei (Szent Márton-napi) mulatságok dalaiba, amikor szokás levágni a hízott libákat. Ebből hogyan lett a libák közé bujás? Rejtély. Az első libás ábrázolása a Pannonhalmán őrzött Forgách kódex (16. század) egyik iniciáléjában látható, amint Márton egyik kezében pásztorbotot, a másikban egy nyársra tűzött sült libát tart.

- Mit gondol az 1700 éve élt Márton legfőbb erényének?

- Inkább karizmát mondanék, amely Istennek rendkívüli ajándéka. Az ő karizmája volt a csend szeretete, amelyben megélte az Isten jelenlétét. A 12 éves korától vágyott csend számára nem a semmittevést, hanem az Istennel való találkozást jelentette. Mi úgy gondoljuk, hogy akkor találkozunk Istennel, ha valamit csinálunk, ami szó és történés. Márton úgy találkozott az Istennel, hogy emberileg szólva nem csinált semmit. Eközben úgy feltöltődött, hogy mágnesként vonzotta magához korának magasan kvalifikált értelmiségét és az egyszerű embereket. Úgy akartak élni, mint Márton. Aki Mártont követi, karizmájában részesedik.

- A mai hamis Márton-kép mellett mi bosszantja korunkban leginkább József atyát?

- Sok szép és nagyszerű dolog van a mi korunkban. Számos értékes ember teszi a dolgát, nem is akárhogyan. De ha már a kérdést feltette, elmondom, ami leginkább zavar. Örültem, hogy Szombathelynek van színháza még jobban örültem, hogy nagyszerű színészekkel. De számomra elviselhetetlen számos darabban a trágár beszéd. Ennek a szövegkönyvben - utána is néztem -, nyoma sincs. Azt gondolom, hogy a színház egyik feladata lenne tanítani a szép magyar beszédre. Nálam az verte ki a biztosítékot, amikor a Falu rossza című darabban nemcsak a papot, hanem magát az Istent is gúny tárgyává teszik. Az ószövetségi szentírásból idézve megjelenik Isten az égő, de el nem égő csipkebokorban. Nem tudom, hogy kinek volt az az agyament ötlete, hogy ezt a tüzet egy vasúti csapból eloltsák, az Istent pálinkával kínálják, s végül annyit iszik, hogy holt részegen terül el. Azóta én nem léptem át a színház kapuját.