A király mulat, Valló Péter rendez – Még a bérgyilkos sincs biztonságban

- Tegnap építették föl, állították be a helyére a díszletet. Minden rendben?

- Igen, állt – de rögtön leszedték, mert este lesz a kamarateremben egy bérleten kívüli előadás.  Úgyhogy ma próbateremben dolgozunk, aminek azért nem örülök, mert ma van  első öltözés. Ilyenkor össze szokott állni a kép, és engem most egy kicsit frusztrál, hogy nem abban a metrumban haladunk, mint ahogy én azt megszoktam.

Valló Péter a Weöres Sándor Színház emeleti erkélyén. Fotó: Stekovics Gáspár

- Azért ilyenkor a rutin segít, nem?

- Ha az ember a legkisebb mértékben elkezd ráhagyatkozni a szakmai rutinjára, akkor  szerintem abban a pillanatban abba is kell hagynia. Mert akkor nem érdemes csinálni -  annál ez sokkal komplexebb tevékenység. Ennyi erővel azt is mondhatnánk  – természetesen nem hasonlítom hozzá magam, csak a példa kedvéért  –, hogy mit idegeskedik Renoir, amikor belefog a következő virágos rét megfestésébe; annyi virágos rétet festett már.  Gondolom, Renoir is idegeskedett, hogy sikerül-e visszadnia egy látványnak a lényegét – én is idegeskedem, hogy sikerül-e visszadni Victor Hugo A király mulat című drámájának a lényegét.

- Az ön számára itt és most miben áll a lényeg?

- Victor Hugo nagyon pontosan fölteszi és megválaszolja azt a kérdést, hogy egy autoriter közegben hogyan kell életben maradni. Úgy, hogy az ember behódol és aktívan támogatja a rendszert - hogy hátha akkor majd megússza?  Vagy pont az ellenkezője: úgy maradhat életben, ha  föllázad ellene?  Hugo azt válaszolja, hogy az embernek mindkét esetben vége van. Nagyon konkrét, tárgyiasult üzenete A király mulat-nak, hogy vannak világok, amelyekben az életben maradásnak vagy a tisztességes létezésnek egyszerűen nincsen semmiféle sansza. Verdi a dráma operaváltozatában kicsit eltünteti azt  a problémaszálat,  hogy Triboulet/Rigoletto megpróbál a legszélsőségesebben együttműködni, beépülni a rendszerbe - azért, hogy a rendszer őt megkímélje. Ismerjük ennek a mechanizmusnak a társadalmi mintáit – nincs új a nap alatt. Legalábbis azt látom, hogy nagyon kevés változtatással ismétlődik ugyanaz, amit egyszer – az életem első 40 évében - már magam is megtapasztaltam. Nincs jó magatartás. Se beépülni, se lázadást szítani, se elsunnyogni nem  megoldás. Victor Hugónál mindhárom magatartásminta megjelenik, de még a bérgyilkos sincs biztonságban. A hatalmi hierarchia legtetején azonban van egy érinthetetlen ember, embercsoport, akinek/amelynek, úgy látszik, mindent szabad mégiscsak. Ezt a helyzetet Hugo minden erejével, romantikus hevületével és  igazság iránti elkötelezettségével próbálja – mint egy borzasztó tényét a teremtett világnak – elénk tárni.

Sodró Eliza és Jordán Tamás. Fotó: Unger Tamás

- Most is – mint az ősbemutatók korában - botránynak kellene kísérnie egy Victor Hugo-premiert, nem?

- Egy őszintébb világ jellemzői az Hernani-botrányok. Ez a mostani annyira őszintétlen, hazug, körmönfont világ, hogy ebben már nem történik semmi. Időnként  kipukkadnak az emberek, és bizonyos csatornákon leszelepelődnek belőlük a feszültségek:  elküldik egymást melegebb éghajlatra újságok hasábjain, ordítva mocskolódnak az utcán, vagy otthon élik ki az agressziójukat. Az a benyomásom, hogy  szinte mindennap meggyilkolnak egy embert. Régen ilyesmi nem volt divatban. Most hol egy trafikoslányt ölnek meg, hol a szüleit mészárolja le valaki.  Nyilván ez is jelzi, hogy szörnyű feszültség van a magyar társadalomban. Én erről a  saját foglalkozásom hangján és eszközeivel tudok beszélni: 18 évesen színházrendezőnek szegődtem.

- Mi vitte oda?

- Az a varázslat, amelyet a színház bizonyos emberekre mindig is gyakorolt, két és félezer éve itt Európában, és nem tudom, hány ezer éve másutt. Így történt velem is: a 60-as években, amikor kiskamasz, nagykamasz voltam, éppen kezdett kicsit kinyílni a világ. Kádár  – miután az utolsó embert is kivégeztette – lazított a szorításon:  spanyol cipőben jártak a lányok, el lehetett utazni az IBUSZ-szal külföldre 3 évente, kezdtek bejönni bizonyos eszmék nyugatról, fölélénkült a könyvkiadás – én pedig kezdtem megejtődni a színház varázsától. Olyan világba keveredtem fiatal fejjel, ahol a színház rettenetesen hatott; sokkal erősebben, mint ma. A társadalmi közgondolkodás kellős közepén volt, lehetett vele és általa levezetni bizonyos értelmiségi feszültségeket.  Ha ma lennék 18 éves, nagyon meggondolnám, hogy a rendezői pályára tegyem föl az életemet. Nem azért, mert a színház nem ugyanolyan csodálatos, mint amilyen volt az elmúlt két és félezer évben mindig, hanem a magyarországi állapotok  miatt. És itt most nem az anyagi nehézségekre gondolok - mert abból a 60-as években is volt bőven –, hanem arra, hogy minden túl bizonytalan, zavaros.

Kálmámchelyi Zoltán és Nagy Cili. Fotó: Unger Tamás

- Soha nem akart színész lenni? Csak azért kérdezem, mert két filmben is játszott, igaz, tulajdonképpen „önmagát”, hiszen az egyikben rendezőt, a másikban pszichiátert.

- Volt két filmrendező – Szörényi Rezső és Deák Kriszta -, akik ragaszkodtak a személyemhez, egyszerűen nem lehetett őket lebeszélni. Pedig mindkettőnek körülbelül tíz színészt ajánlottam kapásból, de nem tágítottak. Ragaszkodtak a személyemhez, nyilván az irántam táplált rokonszenvük miatt. Különben egyáltalán nem játszom, nem a színészet felől érkeztem a rendezéshez. Ha a színháztörténetet nézzük, nem ez a „mainstream”-útvonal: az első rendezők színészekből, írókból lettek.  Tudjuk is, hogy a 18. század második felében egy Iffland nevű német volt az első színész, akit maguk közül kiválasztottak a kollégák, hogy akkor tessék dirigálni bennünket.  A  színházi rendezés időközben  bonyolult és átfogó foglalkozássá vált, amelyhez én, aki  nem vagyok színész,  a világnézet, az irodalom felől közelítek; szemben a színészből lett rendezővel, aki eredendően máig a színház felől közelít.  A nem színészből lett rendezők munkáin többnyire  látszik, hogy egy erős elméleti apparátus mentén dolgoznak. Az ember hosszú évek alatt megtanulja, hogy a színházat mint működési elvet hogyan kell összepasszítani az elméleti közlendővel – ami hol sikerül, hol nem. Mindenesetre a látásmódja, az alapvetése az én munkámnak mégiscsak ez:  elolvasom Victor Hugo A király mulat című darabját, és legelőször nem azt látom, hogy miképpen lesz ebből előadás, hanem látom a tartalmi-irodalmi hátteret – amelyhez meg kell találni a megfelelő színházi formanyelvet.

- Ha Valló-rendezés, akkor nemes irodalmi alapanyag, pontosan végigmondott történetek,   gazdagon kibontott szituációk, árnyaltan megrajzolt karakterek. A Weöres Sándor Színházban 2010-ben a nagyon szép Liliom-rendezéssel kezdte meg ezt a sort.

- Azok a premisszák, amelyek akkor működtek, amikor az én nemzedékem a pályára került, ma már nem feltétlenül  érvényesek. Nagyon nagyra becsülöm például Mohácsi Jánost – ő egészen máshonnan közelít: ha véletlenül klasszikus drámához nyúl, azt is ízekre szedi, mielőtt újra összerakná.  De mindenféle színház hadd legyen. Nem vagyok egy mai csirke, de örömmel konstatálom, hogy a nézők még mindig szeretik, igénylik, nézik, amit  csinálok. Azt a fajta színházat, aminek van  irodalmi alapanyaga, van  közlendője, van története -  és a történet el van mesélve. Úgy látszik, a nézők erről nem mondanak le. Ezt akartam egész életemben csinálni, örülök, hogy kitart – úgy tűnik, az életem végéig.

- Jordán Tamás, aki a Radnóti Színház Karamazovok-előadásában  Zoszimát játssza, azt mondja, minden egyes este végén meglepődik, hogy mekkora a siker.

- Magam is mindig meglepődöm,  Bálint Andris is -  a szervezés is. A Radnótiban abban a nagyon jó helyzetben vagyok, hogy azt rendezhetek, amit szeretnék. A Karamazov testvéreket is azonnal rám hagyták, legföljebb  a hátam mögött összesúgtak, hogy bukás lesz ebből, maximum 15 előadás. Lám, nem. Mindenki odavan. Nem lehet rá hónapokkal előre jegyet kapni. És nem azért, mert mainstream-előadás, hanem azért, mert a nézőkben, úgy látszik, mégiscsak van igény arra, hogy azokkal a végletes-végleges kérdésekkel, amelyeket Dosztojevszkij föltesz - praktikusan, hogy mivégre is volnánk itt a földön –, szembesüljenek.

- A szombathelyi Victor Hugo-premier napján ünnepli a 65. születésnapját. Az is szembesülés?

- A leginkább azzal, hogy nem nagyon tudok megöregedni. Ebben is  mély rokonszenvet érzek Jordán Tamás iránt. Párhuzamos sorsok: neki a felnőtt gyerekei mellett van egy 18 éves fia - nekem van két  lányom, akiket még taszigálni kell az élet ösvényén, ők nincsenek még készen. Ez rengeteg feladatot ró rám, elsősorban nem  anyagi természetűeket, de azokat is. Nem nagyon tudok a korommal foglalkozni.

- De ha kívánhatna, mit kívánna a születésnapjára?

- Szerencsés embernek mondhatom magam, elértem a pályámon mindazt, amit Magyarországon el lehet érni. Emiatt aztán a magam módján elégedett  vagyok a saját sorsommal. Szemtelenség is lenne, ha nem lennék az. Úgyhogy kéz- és lábtörést A király mulat-premierre.

- Azt tapasztalom, hogy a színészek szeretnek önnel dolgozni. És rendszerint már az olvasópróba olyan, mint valami egyetemi szeminárium, sok finom humorral és iróniával nyakon öntve. Ezért éreztem nagyon találónak, hogy a színházi világnapon – a Kossuth-díj és más elismerések  után - megkapta  a Vámos László „tanár úrról” elnevezett díjat.

- Azok a rendezők, akikre fiatalon fölnéztem, akiktől tanultam, valamennyien rendkívül műveltek voltak.  Számomra evidencia, hogy rendezőként  illik tudni Shakespeare-sorokat, illik tudni,  ki volt Lope de Vega, Majakovszkij. Illik műveltnek, olvasottnak lenni.  Van egy történetem Nádasdy Kálmánról, sokszor elmesélem - de hát  Ruszt is mindig rá hivatkozott. Főiskolás voltam, 19 éves,  amikor egyszer a Vas utcai liftben megszólítottam Nádasdy tanár urat. Megkérdeztem tőle,  hogy mit csináljon az ember, ha a színész kérdésére nem tud válaszolni;  hogyan őrizheti meg ilyenkor  mégis a tekintélyét.  Mire ő: „Fiam, ha az ember nem tud valamit, akkor meg kell mondania, hogy nem tudja.” Majd tartott egy pici szünetet -  olyan félemeletnyit -, és hozzátette: „De nem tudni nem ér.”