Magára hagyott generáció

– Azt üzeni a lánya, hogy nem jön! valami közbejött neki. Mélyen döfnek a szavak. Tovább mennék, de valami visszahúz. A lombok sátra alatt megpillantom Őt. Kissé hajlott. Őszes édesanya. Óvatosan araszol. Kezében van egyetlen támasza, egy görcsös fadarab. Olyan kampósbotféle. Együtt öregedtek. Kopottas élet az övé. Valamikor ő szőtte a meséket és életre keltette a mosolytalan orcákat. Közelebb megyek. Látom a fáradt, imádságos ujjakat. Régen csókolt arcát a tenyerébe hajtja. A telt könnyek gyöngyfüzérként hagyják el otthonukat. Egy hosszan elnyúló padon veretes arcú úr üldögél. A szél az arcán kóricál. Tekintete fürkésző. Várakozik. Aztán autó közeledik. A vezető kiszáll. Egykedvűen ballag. Az idős úr felkel és nagyot lép. Csomagot vesz át.

– Apa! Majd jövök, ha több időm lesz. Most sietnem kell. Az apa tekintetével átöleli távozó fiát. A tükrös szemekben gyönge fény izzik. Kiáltana, de az ajkak egymásba harapnak. Nem erről álmodott. Sokan vannak, akik már túljutottak a fiatalságukon. Életükben sok napnak lett vége. Már előbb kelnek, mint a reggel. Vannak, akik szerencsések. Még hívják őket a terített asztalhoz. Hellyel kínálják és együtt vannak velük. Igen! Az idejükből adnak nekik. A jelenlétüket adják. Ennél nincs nagyobb és értékesebb. Vannak, akiket még körülfon a megbecsülés és a szeretet. Egy szelíd, kedves néni nap, mint nap az erkélyen vár. Nem hiába. A lánya megy, siet. Sokszor megfutja a távolságot. Pedig elfoglalt. Fontos ember. Minden nap viszi a mosolyát, a mindenét. Sokan vannak, akik csak várnak. Aztán vége a napnak és újra várnak. A vadul dübörgő élet teljesítményfogú kerekei gyorsan forognak. Ebben sajnos nincs helye az öregedésnek, az öregeknek. Haszon, nyereség – kattogják a kerekek. Pedig mennyit lehetne tőlük tanulni. Őserejük abban van, hogy szomjúhozzák a szeretetet. Meg tudnak bocsátani. Ők adták a legszebb ajándékot életünkben, az áldozatot. Náluk a tudás, a tapasztalat, a bölcsesség. Aranykorúak, szépkorúak, hangzik sokszor el. Bizony ők az elsők. Megilletné őket a legjobb hely mindenütt. Ők nem eltartottak. Amit egy életen át alkottak, azt még sokáig „fogyaszthatnák”, mire elfogyna. Arra vágynak, hogy törődjenek velük, hogy tartozzanak valakihez, vagy tartozzon hozzájuk valaki. Arra vágynak, hogy érezzék, hogy fontosak. Életünk ékkövei! Vigyázzunk kincseinkre! A magány és a mellőzöttség nem vihető sokáig. A végállomás felé közeledőknek göröngyös az út. Vajon rajtunk is múlik, hogy mennyire?